Kő kövön
Senki nem azt írja, ami, hanem azt, ami szeretne lenni.
(Kosztolányi, idézi Esterházy Péter)
(Figyelmeztetés: Az eddigi 4bakancs bejegyzésekkel ellentétben ez a post, a szó szoros értelmében blogbejegyzés (gyk. napló) lesz: szubjektív, szentimentális, hosszú és unalmas. Aki nem kíváncsi rá, vagy csak a képek érdeklik, az gyors görgetés módszerével haladjon tovább.)
Erőss Zsolt és barátai minden évben kétszer egy-egy hetes hegymászótábort szerveznek Erdélyben: egyet télen a Retyezátban, egyet pedig nyáron (ez inkább már sziklamászó tábor), a Torockó melletti Kőközi-szorosban. Ez utóbbira hívott meg Tibi barátunk és (jó) kis szervezéssel sikerült a családi programot úgy alakítani, hogy ez a hét mindenképpen beleférjen. Tartottunk ám tőle rendesen, mivel még semmilyen sziklamászó tapasztalatunk nem volt, hogy hogyan fog ízleni a dolog, meg aztán felszerelést is kellett venni hozzá, nehogy kidobott pénz legyen. Így utólag visszanézve nem volt egy rossz döntés.
Hazafelé az úton vezetés közben gondolatban letisztázva a dolgokat (volt időm bőven, mert több mint 8 óra volt az út és mindenki aludt körülöttem) három dolog kristályosodott ki bennem, ami miatt igazi flash volt az elmúlt hét. Nézzük őket végig:
1. A mászás
Természetesen a mászás nem minden, csak én gondoltam naivan, hogy ennyiből áll az egész, külön meg kellett tanulni a kötélhasználatot, a szükséges csomókat, standépítést, expresszek és ékek használatát, biztosítást, összehangolt kommunikációt. Rá kellett jönnöm, hogy igen komoly koncentráció kell egy több köteles útvonal abszolválásához, lazítani, fényképezgetni, a tájat bámulni még nem vagyok elég felkészült.
Zsolt oktatott is, szóval és cselekedettel, mászás közeben, mellett csomókat mutatott (az ötödiknél már azt se tudtam, hogy egy perecet hogyan kell formálni), többféleképpen ereszkedni (próbáltam utána csinálni, de a vihar lekergetett a hegyről) és minden kérdésre válaszolt, ha valaki valami alapvető dolgot nem tudott vagy komolytalant kérdezett, csak kedélyesen nevetett.
Persze az igazi tanulást a gyakorlat jelentette: amikor a sportúton beleestem a kötélbe, mert az ujjaim már nem bírtak tartani, vagy beleültem a kötélbe pihenni és többet nem tudtam a falra visszakapaszkodni; amikor az előttem előmászó Tibitől próbáltam ellesi a mászótechnika minden fortélyát, aztán visszatérve a táborba tizedszerre is rákérdeztem a biztonságos stand kiépítésének mikéntjére; mindent és mindenkit figyelve, hogy minden mozdulat rutinná váljon - jó volt nagyon, szeretek így tanulni.
Jani, az általa igen nagy vehemenciával végzett mászó- és egyéb technikák átadása mellett arra is késztetést érzett, hogy a kecskesajt tárolásának rejtelmeibe is beavasson, a timsó és mosódió használatának előnyeit ecsetelje és fennhangon ismertesse minden fű, fa, virág latin nevét. Szelíd, ám harsogó káromkodásait egy idő után már ismerősen üdvözölte mindenki (“A moly egye meg!”) és biztató szavai hatására sokak lendültek át a holtponton.
Visszatekintve a megtett utakra (a sportutak neveire már nem is emlékszem) - Enyediek útja, Bagaméri, Lányok gerince, Prieteniei, Rejtett gerinc - nem volt eredménytelen ez a hat nap. És bár a Nyuszicsomót még nem tudom (és a Vadászt sem), úgy érzem, sikerült még egy lépést tennem a boldog öreg hegymászólét felé.
2. A helyszín
Rövid leszek: Erdély, Tordai hasadék, Torockó, Székely-kő - gimnazista korom tükörcserepei bújtak elő és ragadtak torkon. Itt az erdők zöldebbek talán, mint máshol, ahol ezüst hangú rigók énekelnek a nagy fákon, s hol a fenyők olyan mélyen kapaszkodnak a vén földbe, kitépni vihar se tudja másképpen, csak kettétörve. Járhattam bárhol a világban (jártam), ilyet csak itthon (otthon?) érez az ember.
3. A társáság
A táborozók Erdély és Magyarország minden szegletéből verődtek össze: Budapest és Kolozsvár, Veszprém és Vásárhely, Kecskemét, Kiskunfélegyháza és Sepsiszentgyörgy, Mogyoród és Hétfalu, hogy a külföldön élő magyarjainkról ne is beszéljünk. Bemutatkozáskor csak úgy kapdostam a fejem, Csaba, Lóri, Hunor, Örs, Bori, Kata, Piró és a többiek, egy-egy simogatás a fővárosban egész más csengésű és hangulatú nevekhez szokott lelkemnek.
Esténként a lobogó tábortűz köré gyűlő fáradt mászók (nem izolír, polifoam!): ki-ki a saját leveskéjét, rántottáját, teáját főzte vagy szatyrából falatozott; a körbejáró palackos sör (bocs, Bori !), bor és pálinka, keksz és szotyi, kolbász és egyéb földi jó; a 30 éves, evangélikus énekeskönyvbe szedett gitárral kísért dalok (az miért van, hogy miden generáció ezeket a dalokat énekli? mit tudtak Bródyék, Presserék és a társaik? mondjuk az is igaz, hogy a Micimackó ‘hava-zik-zik’-je aratta a legnagyobb sikert); az aznapi mászások sikereinek és nehézségeinek kielemzése; a jelenlévők és jelen nem lévők ugratása és sztorizgatása (volt olyan történet - a hogyan áztak el a dobok a patakon átkelve -, amit legalább háromszor, három külön verzióban hallottam); az ízes széköly viccek (Tudod a lovat?) és szakállas társaik.
Végigfeküdve a füvön megnyugtató érzés fogott el, amit már évek óta nem éreztem: itt minden ismerős, a hegyek, a felhők,a patak, a fák, a tehenek. Itthon vagyok, az enyéim közt!
A tábornak vége (de lesz jövőre is), az emberek szétszéledtek, hiányuk átjár, mint huzat a házon. Már másnap szinte fájt ez a hiány, a hegyek, a mászás, a tábortűz forró szene és a körülötte ülők izzó szeme.
És végül, itt a legkisebbik 4bakancs Vásárhely egyetlen túraboltja előtt, amit kis segítséggel sikerült felkutatni:
További képek itt:
Comments [0]