A Háromszék c. online kiadványban olvasom, Tibodi Ferenc tollából:

Öt hét múlva ötfős erdélyi hegymászócsoport indul útnak a Tibet és Nepál határán fekvő 8201 méteres Cho Oyu felé azzal a nem titkolt szándékkal, hogy feljussanak a világ hatodik legmagasabb csúcsára. Az expedíció kvintettjének tagja lesz a sepsiszentgyörgyi Tulit Zsombor is, aki két évvel ezelőtt másodmagával már megpróbálta meghódítani a Cho Oyut. Sajnos, akkor a rossz időjárás miatt Ruszuly Évának és neki is meg kellett fordulnia a csúcs aljában.

"Van nak olyan vélemények, hogy az időjárás szempontjából idén nagy nyugalom uralkodik a Himaláján, ilyen körülmények között jó eséllyel indulnak ebben az évben a nyolcezres expedíciók. Így most nagyon bizakodóak vagyunk" — nyilatkozta Tulit, aki úgy véli, valamikor május 20—25-e között kerülhet sor a csúcstámadásra. "Hargita és Kovászna megye tanácsa már évek óta lelkesen támogatja a Székelyek a magasban expedíció sorozatot, továbbá segítőink között van Sepsiszentgyörgy önkormányzata, a Com munitas Alapítvány, a Szé kely Nemzeti Ta­nács, valamint odaadó helyi vállalkozók. Támogatóink listája nyitott, hiszen várjuk és folyamatosan keressük az újabb szponzorokat, s ezt azért mondom, mert még nincs meg a teljes költségvetésünk. Az expedíció sze mélyenkénti költsége tízezer euró körüli. Felszerelésünk immár teljes, hiszen a Szé kelyek a magasban expedíciósorozat biztosítja a résztvevőknek a magashegyi kellékek nagy részét." — folytatta a tapasztalt szentgyörgyi hegymászó. A továbbiakban rövid beszélgetést olvashatnak a háromszéki alpinistával, akinek csúcstámadáskor egyebek mellett egy székely zászló is lesz a hátizsákjában.
— Mikor és kivel vágsz neki ennek az újabb kalandnak? — kérdeztük Tulit Zsombort.
— Az Alpin Sport Egyesület Székelyek a magasban expedíciósorozata keretében kerül sor az első erdélyi magyar Himalája-expedícióra. Április 18-án indulunk, és június másodikán jövünk haza. Öt tagja van az expedíciónak: Csibi Márta Gyergyószentmiklósról, Szabó Zoltán és Tóásó István Székely udvarhelyről, Sükös József Csíkszeredából, illetve jómagam Sepsiszentgyörgyről. Szabó Zoltánon kívül a többiekkel már voltam expedícióban, kivel egyszer, kivel többször. A 2009-es sikeres expedíció után szeretnénk egy még sikeresebbet, amelynek természetesen az az elsődleges célja, hogy mindenki egészségesen hazaérjen. Emellett szeretnénk, ha a csúcsot valamelyikünk vagy mind annyian elérnénk. Bukarestből indulva április 19-én érkezünk meg Katmanduba, ahol négy-öt napot fogunk tölteni vásárlással. Innen autóval, esetleg busszal közelítjük meg a nepáli—kínai határt, és itt lépünk be Tibetbe. Utunk Zhangmu felé vezet, majd következik Nyalam, meg Tingri. Időközben lesznek akklimatizálódási kirándulásaink is, s lesz alkalom, amikor elérjük az 5000 méteres magasságot is. Tingriből a kínai alaptábor felé megyünk, ahol pihenünk egy-két napot. Innen következik az intermediális alaptábor, ahol szintén megállunk egy napra. Csak ezután érjük el az előretolt alaptábort, az ABC-t (Advanced Base Camp), amely közel 5700 méter magasan fekszik. Eddig a pontig segítségünkre lesznek a teherhordó jakok, a jakpásztorok, de ezt követően magunkra leszünk utalva. Az alaptáborunk jól kiépített tábor lesz, más expedíciókkal közösen egy cégtől vásároljuk a szükséges logisztikát. Erre azért van szükség, mert mi kevesen vagyunk ahhoz, hogy legyen saját alaptáborunk. Pár nap pihenés után következik a táborlánc kiépítése: az egyes 6400, a kettes 7150 és a hármas tábor 7600 méteren lesz. Ezelőtt két évvel Ruszuly Éva a hármas táborból, én pedig 7900 méterről fordultam meg.
— Mennyi felszerelést visztek magatokkal?
— Olyan 300 és 500 kg között lesz a felszerelés súlya, tehát nem mozgatunk meg tonnákat. Sajnos, ebből itthonról fejenként csak ötven kilót vihetünk magunkkal. A magashegyi mászót már a repülőtéren felismerik arról, hogy iszonyú nagy bakancs van a lábán, hiszen annak a súlya közel három kg. Ilyenkor az ember a felszerelés nehéz részét felveszi magára, a kézipoggyászunk pedig egy 80 literes hátizsákból áll.
— Csúcstámadáskor mi lesz a hátizsákodban?
— Az első és talán a legfontosabb a székely zászló. Akárcsak két évvel ezelőtt, nálunk most sem lesz oxigénpalack. Úgy gondoljuk, hogy oxigén nélkül sportszerűbb a Cho Oyu meghódítása, amely a nyolcezresek közül nem a legtechnikásabb hegycsúcs. A jégcsákány ott lesz a kezünkben, a fejlámpa a fejünkön, s emellett a hátizsákban lesz minimális vízmennyiség és ke vés ennivaló (energiaszeletek, csokoládé). Majd hogynem zsák nélkül is nekivághatnánk a csúcsnak, de ez a kellék mindig velünk van, hogy ha valakinek a felszereléséből át kell vállalni egy keveset, legyen, amibe bepakolni azt.
— Az Antarktiszon számodra gondot jelentett az akklimatizáció. Most nagyobb hangsúlyt fektetsz erre?
— Igen, tényleg úgy volt, mert ott nagyon egy irányba tartottunk, és ez fölfelé volt. Ott nem volt szó arról, hogy 4000 méterről vissza ereszkedünk azért, hogy az akklimatizáció jobban sikeredjen. Nekem pont ez a kritikus határ: 3500—4000 méter magasban vannak gondjaim, ami a hegymászók nagy részének nem okoz problémát. Nagyobb magasságokban nincs gondom az akklimatizálódással, de alacsonyabb hegyeken van. Idén nagyon odafigyelek erre, s mindent nyugodtan és megfontoltan fogok elvégezni. Öten nem tudunk majd egyforma ritmusban haladni, így más-más elképzeléseink vannak a csúcstámadással kapcsolatosan. Pityu és Szabó Zoltán úgy képzeli el a dolgot, hogy naponta csak fél táborokat haladnak előre, és nem ereszkednek vissza. Iszonyú sok csomagot visznek magukkal, akár két-három hét elemózsiáját, és egyáltalán nincs visszafordulás. Én a hagyományos módon próbálkozom majd a csúcs megmászásával.
— Tavaly mi, újságírók megkóstoltuk azt a kaját, amit ti, alpinisták esztek a hegyen. Milyen élelmet visztek a Himalájára?
— A felsőbb régiókban a ,,nagyon finom", energiadús kaját fogjuk enni. A választék a csirkehúsos krumplipürétől egészen a tejes rizsig terjed, de akár halat is ehetünk. Ezeket, ha csak egyszer vagy kétszer kóstolja meg az ember, nagyon jónak tűnnek, de már három hét után csupán a címke utal majd az étel milyenségére, mivel íz szerint nem igazán lehet megkülönböztetni ezeket. Az alaptáborban azonban lesz minden: friss zöldség, sajt, lehet krumplit enni, viszünk szalonnát és kolbászt is magunkkal.
— Hogy haladsz a felkészüléssel?
— Most messze aktívabban készülők az expedícióra, mint máskor. Rendszeresen szaladok, s ha a gipsz nem lenne a kezemen, akkor azt mondanám, hogy gyakran úszom is. Ha az időjárás velünk tart, biciklizni is fogunk. Emellett majdnem minden hét végén a csapat közösen jár túrázni, hegyet mászni. Tehát a napi edzés megvan. Lassan minden összeállt, s egy újabb nagy kaland előtt vagyunk.
— Idén is minden lépésetekről tudni fogunk?
— Viszünk magunkkal műholdas telefont, és ha tehetjük, napi gyakorisággal jelentkezünk a Himalájáról. Ha lesz Évikének ideje, akkor az antarktiszi expedícióhoz hasonlóan ő fogja működtetni az itteni sajtóirodát. Indulás előtt, valamikor április első napjaiban sajtótájékoztatót is szeretnénk tartani, amelyen hivatalosan bemutatjuk a Himalájára készülő székelyföldi csapatot.

A Hargita Népében olvasom. Ezek alapján már nem is biztos, hogy akarok az Elbruszra menni.

Székelyek Európa csúcsán, az Elbruszon

Tamás Attila 
2010.08.17. 12:08

Sükös József – szabadidejében hegymászást is űző – csíkszeredai ügyvéddel, a Mount McKinley című, humoros történetekben gazdag hegymászó-útikönyv szerzőjével készítettünk interjút, aki nyolcadmagával jutott el Európa legmagasabb csúcsára, az 5642 méter magas Elbruszra július folyamán.

– Miért esett a választás erre a csúcsra?
– Minden hegymászó álma, hogy meghódítsa a Big Sevent, vagyis a hét kontinens legmagasabb csúcsait. Én már voltam 2003-ban Dél-Amerikában, az Aconcaguán, 2004-ben a Mount McKinley-t másztam meg, 2007-ben pedig Afrika tetejére, a Kilimandzsáróra is eljutottam. Most pedig Európa hivatalos legmagasabb csúcsa következett, az Oroszország és Grúzia határán, a Kaukázus-hegységben található 5642 méter magas Elbrusz-csúcs.

– Kik vettek részt ezen az expedíción? Mivel utaztak a helyszínre?
– Kilenctagú csapatként mentünk, voltak itt csíkszeredaiak, udvarhelyiek és tusnádfürdőről is. Az expedíciónak nem volt vezetője, demokratikusan is jól működött minden. Költségvetési szempontból vonattal indultunk neki, a Bákó–Kijev–Mineralnye Vodi útvonalon. Ez úgy kezdődött, hogy Bákóban nem tudtak erről a vonatról semmit, ezért az állomásfőnökhöz irányítottak minket, aki azt mondta, hogy késik a vonat. Mikor befutott, megkezdődött a hidegre való edzés a légkondival felszerelt fülkében, majd megmutatták nekünk, hogy sokkal rosszabb a helyzet azokban a fülkékben, ahol nincs légkondicionálás. Időközben kiderült, hogy eltérítették a vonatot a Moldovai Köztársaság felé az árvizek miatt, emiatt Moldáviába 5 órás késéssel érkeztünk, míg Kijevbe percnyi pontossággal futottunk be az állomásra. Itt este 12-ig a különböző helyi sörfajták összehasonlítására került sor, majd egy másik vonatra szálltunk fel, ez újabb 28 órás vonatozást jelentett harmadosztályon, 56 személlyel, egy légterű fekhelyeken. Az alsó fekhelyeken 35 Celsius-fokos hőmérséklet uralkodott általában, míg a felsőkön 40-42 fok volt, ezt az oroszok nagyon fegyelmezetten tűrik, nekünk már egy kicsivel nehezebb volt. 

– Volt-e probléma az orosz hatósággal, a helyiekkel?
– Az orosz hatósággal először az utaskísérőn keresztül kerültünk kapcsolatba, akiről korábbi információk alapján tudtuk, hogy körülbelül 1,50 m magas, negyven és a halál közötti sonkalábú nőnemű személy, de a vonaton ő az élet és a halál ura. Fegyvertárában benne van a WC hosszú időre való lezárása és a milícia sűrű emlegetése. Mikor éjnek évadján végre megérkeztünk a célállomásra, a lábam még nem érte el a peront, de a nagy tányérsapkás rendőr ott volt, és documenti felkiáltással üdvözölt, ami nem azt jelentette, hogy Isten hozott, hanem azt, hogy a papírokat sürgősen mutassuk be. Az igazoltatás után ugyanez a rendőr közölte, hogyha bármilyen problémánk lenne az autóbusz vagy a szállítás megoldásában, akkor nyugodtan keressük meg őt, ezt Sárig Csaba úgy fordította le, hogy valószínűleg azt akarta mondani, biztos lesz problémánk a szállítást illetően. Rövid kóválygás után kaptunk egy igen-igen sötét alakot, akinek első ajánlata fejenként 20 dollár volt, hogy annyiért visz el a Baksan-völgybe, Azau faluba, amit szívós alkudozás után 4500 rubelért (kb. 450 lej) sikerült leküzdeni. Egy Gaz márkájú, igen lelakott állapotban levő kisbusszal tettük meg ezt a körülbelül 280 kilométeres utat vadul száguldva, fittyet hányva a piros lámpákra és az integető rendőrökre. Azau faluba érve elszállásoltak a Seherezádé nevű szállóba, ahol igen érdekes építészeti megoldások voltak, olyanok például, hogy az erkélyre csak kötélbiztosítással volt ildomos kimenni, nehogy leszakadjon. Itt feltöltöttük az élelmiszerkészleteket, és 21-én egy telekabinnal (libegővel) elkezdtük a felvonulást a hegyre. 

– A hegyen volt-e valamilyen hátráltató körülmény, ütköztek-e nehézségekbe?
– Már a köztes állomásnál olyan zuhogó eső fogadott, hogy az átszállóállomás belterében nehezen találtunk egy száraz helyet a hátizsákoknak. Itt is bemenekültünk a kocsmába, ahol kártyázással és az étlap végigevésével töltöttük az időt, mert sör nem volt. Az eső miatt mindenki eléggé szomorú hangulatba került. Utána egy újabb kabinnal felértünk 3470 méterre, ahol a tusnádi csapat sátrat húzott, a bátrabbak egy egyszemélyes székes felvonóval folytatták tovább útjukat. Sárig Attilával úgy ítéltük, hogy földi pályafutásunkat nem akarjuk itt befejezni a székről leesve, ezért gyalog mentünk fel 3800 méterre a Barrel’s Hut (Hordók) nevű helyig, ahol hordószerű fém menedékek vannak felállítva. Itt különböző építőanyag- és szeméthalmok között lehet sátrazni. Két helyen sátraztunk le. Akklimatizálódás céljából eltöltöttünk két napot, utána pedig viszonylag könnyű terepen felmentünk 4157 méterre, a Priyut 11 menedéknél állítva fel az alaptábort. 

– Innen hány nap alatt történt a csúcsra törés?
– Itt három napig várakoztunk, mert rossz idő volt, és az otthonról és a völgyből kapott időjárás-jelentések szerint a jó idő mindig egy nappal később érkezett. Ez a háromnapos várakozás eléggé próbára tette a csapat tűrőképességét, itt született meg a következő mondás Sárig Csaba szájából: „Nagy kár, hogy az ember nem hatszögű, mert a négy oldalunkat már igen-igen megnyomtuk a sátorban fekvéssel.” Végül 26-án, hétfőn azt ígérték, hogy reggel tízig jó időre számíthatunk, így éjszaka két órakor elhagytuk az alaptábort és elkezdtük a csúcstámadást. Eléggé demoralizáló volt az, hogy voltak olyan hegymászók, akik a sípályákról ismert ratrack nevű járművel vitették fel magukat a 4690 méter magasan levő Pasztuhov-sziklákig, és csak onnan kezdték a mászást. A Pasztuhov-szikláktól egy hosszú harántozás kezdődött az Elbrusz-nyereg felé, ahol elég kellemetlen szél és hideg volt. Körülbelül napfelkelte felé értük el az Elbrusz-nyerget, ami hozzávetőleg 5300 méteres magasságon van. Itt elég kellemetlen volt meglátni, hogy még mindig egy nagy hegyoldalon kell emelkedve átharántozni, és ennek a tetején kiderült, hogy még ez sem a csúcs, hanem onnan is tovább kell, már nagyon könnyű terepen haladni a csúcsig. Ki-ki erőnlététől függően 9.30 és 10.06 között érkezett meg a csúcsra. A csúcsélményt nagyban zavarta, hogy jó nagy tömeg volt, és éppen valamilyen mohamedán vallásos szertartás zajlott, mivel sűrűn hangzottak el Allah Akbar felkiáltások, és elég sötét pillantásokkal méregettek minket, „gyaurokat”, hogy miért akarunk mindenképp csúcsfotót készíteni, és nem hagyjuk őket, hogy vallásukat nyugodtan gyakorolják. Végül mindenki sikeresen lefotózta magát, nem lett belőle nyílt vallási konfliktus, és megkezdtük az eléggé kimerítő leereszkedést az időközben naptól felhígult, tocsogóssá vált hóban. 

– Milyen érzés volt meghódítani Európa legmagasabb pontját? 
– Minden csúcsra jó érzés feljutni, de a tapasztalatom az, hogy lassan a híres csúcsok normál útvonalai túlzsúfoltakká válnak. Lehet, inkább az ismeretlenebb, névtelenebb csúcsok felé kellene kacsingatni. 

– Történt-e valamilyen érdekes esemény mászás közben?
– Amikor én 5100 méteren alig vánszorogtam, és már számoltam a lépéseket, szembejön Betti, pontosabban rohan, mint a gőzmozdony – akiről tudni kell, hogy nem volt még 2900 méternél magasabban –, hogy zsibbad a karja és hányingere van, azt kérdezve, menjen-e tovább. Mire én azt válaszoltam, hogy aki így tud futni, az menjen. 

– Mi követte a leérkezést?
– A lejutás után Azauban ünnepeltük meg a csúcsmászást, a helyi specialitás elfogyasztásával, a Saslikkal (sült bárányhús) és Baltika sörökkel. Innen elmentünk a helyiek útmutatásai alapján a Pyatigorsk nevű fürdőhelyre, ahol strandolni akartunk, de többórás keresés után derült ki, hogy az oroszok számára a fürdőhely nem medencét jelent, hanem kádas fürdőket, úgyhogy itt ismét maradt csak a sörözés a kánikula leküzdésére, mivel ebben a periódusban az Oroszországban mért valamikori legnagyobb hőmérsékletek voltak mindenhol.

Update: Sikerült a történet pontos részleteit is előásnom, az Erdélyi Gyopár 2009/5 számában jelent meg:

Az Oltár-kő csúcshódításának 75. évét ünnepelték

Erdélyi Gyopár 2009/5

Balázs Katalin

Gyergyószentmiklós

Nincs párja az Oltár-kőnek szerte a Nagyhagymás-hegységben. E sziklakolosszus azzal büszkélkedhet, hogy tetejére embert hegymászófelszerelés nélkül nem enged. Sokan „pattantak” vissza róla, legendák őrzik a hódítók emlékét, kereszt köti össze immár csúcsán az eget és a földet. 1154 méter magasban az első csúcshódítók érdemei előtt 75 év elteltével hajtottak fejet mindazok, akik szeptember 5-én az Oltár-kői keresztnél szentmisét hallgattak.

„Bizony, kérem, sokszor csak annyi kicsi támasztóhelyem volt, ahová éppen a lábam nagyujja tapadhatott, s akkora kapaszkodórés, ahova a két ujjam ragadhatott. A végén már minden inam remegett az erőlködéstől, de csak másztam, s egyszer fenn voltam. Erősen jó érzés volt.“ – nyilatkozta az Erdély folyóiratnak  1942-ben Keresztes Zoltán, aki arról híresült el, hogy nem csak a magyar zászlót vitte magával, hanem székelyharisnyában és mezítláb jutott a csúcsra. A ma emberének bőven volt „támasztóhelye” a szeptemberi hegycsúcsi szentmisére – melyet a gyergyószárhegyi György Balázs plébános celebrált –, ugyanis a gyergyószentmiklósi hegyimentők a legnagyobb biztonságot teremtették meg: létrák és kötelek, karabiner, s a biztosítás biztosítása tette lehetővé, hogy a sziklákhoz eddig még nem simult ember is 1154 méter magasban mondhassa: „Erősen jó érzés!”

Ne lepődjön meg senki, ha régi dokumentumok Puskás-sziklaként említik az Oltár-követ. Puskás András békási jegyző volt, aki a század elején látva, hogy olasz és osztrák hegymászók próbálgatják a szikla megmászását, ő is nekiveselkedett. Szomorú vége lett tettének, 1910-ben, mielőtt a csúcsra ért volna, leesett, szörnyethalt – tudtuk meg Dezső Lászlótól, az Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnökétől, aki a 75 éves évfordulón ismertette a múltat és mutatta be a környező hegyeket. A feljegyzések szerint a sziklatorony legtetejére 1934-ben, Kisboldog-asszony napján két brassói szász hegymászó, Goldschmidt Waldemar János és Csallner Ervin jutott fel, kitűzve rá a lobogót. 

Tettüket Mária királynő is üdvözölte. Igen ám, de a kitűzött zászlónak „román” színe volt, ami nem hagyta nyugodni a környékbelieket. 1941 nyarán Erdélyben turistáskodott Kreisz Sándor, 22 éves, közel kétméteres termetű, újpesti dohánygyári tisztviselő, s hozzá is eljutott a bosszantó zászló híre. Gyergyószentmiklóson vásárolt negyven méternyi erős, de vékony szálú kötelet, és egy kováccsal két vaskampót veretett. Szállásadó háziasszonya ajándékozott neki egy lobogót, amit a hegytetőre vigyen. 1941. június 15-ének reggelén öt órakor indult hódító útjára, s a zászlócsere után leérve, a krónikásnak ennyit nyilatkozott: „Örülök, ha a turistaságnak tettem ezzel valamit”.

Ez a zászló vagy kicsi, vagy rossz helyre van kifüggesztve, mert nem látszik – méltatlankodott az alfalvi Keresztes Zoltán, az „alacsony termetű, de csupa izom, villogóan bátor tekintetű, kemény kis székely” – olvashatjuk az Erdélyben –, s a huszonöt éves férfi, ki korábban csak fára mászott, nagy, szép lobogót vitt a csúcsra. Visszaérve 1942. augusztus 24-én így szólt: „Vállalkozásom sikerének örvendek. Főleg az tölt el boldog tudattal, hogy a magyar lobogót sikerült alulról is jól látható helyre tennem. Büszke, férfias érzéssel töltött el az a tudat, hogy sikerült megmutatnom a világnak: a szegény székely munkás is értékes ember.”

A szegény székely munkás 1943. június 6-án újra az Oltár-kő legtetején járt, még szebb magyar zászlót és babérkoszorút tűzve ki jól látható helyre. Aztán változtak a szimbólumok: a kommunizmus ötágú csillagának helyét mára már hétméteres kereszt vette át. Ennek árnyékában mondtunk köszönetet a gyergyószentmiklósi hegyimentőknek, hogy segítségükkel negyven ember az Oltár-kő csúcsára juthatott ünnepelni, és megemlékezni mindazokról, akik az Oltár-kő szelleméhez, a hegyek lelkéhez próbáltak, próbálnak közelebb jutni. Mert egy-egy szikla csúcsán lenni bizony erőst jó érzés.

1943. JÚLIUS - MAGYAR VILÁGHÍRADÓ 1012.

Szentmise után indult útnak Keresztes Zoltán gyergyóújfalusi legény merész vállalkozással, az Oltárkő megmászására. Az 1630 méter magas meredek sziklacsúcsra az ügyes hegymászó zsákban vitte magával a nemzetiszínű lobogót, hogy a magas oromra kitűzhesse. A székely fiú sikeres útjáról visszatérve oklevelet és jutalmat kapott.

URL: http://www.filmhiradok.nava.hu/watch.php?id=5084#