2011-06-03, Budapest - Surd - Rauris tengely

Időközben az expedíció szerencsésen hazaért Budapestre, egy rövid indiai kitérő után. Sokan kijöttek elénk a reptérre, családtagok, barátok aminek az egész csapat örült. Amúgy is lassan szinte mindenki ismer mindenkit a társaságból, amiben nagy szerepe van a Sonnhof-nak is, ami az egyik gócpont. Sőt, reptér utána még egy piknik is volt Móni jóvoltából, ahol sok sztárvendég jelen volt. :)

A történet Budapesten nem igazán fejlődött, egy-két sort leszámítva, de hát ez érthető, sok baráttal kellett találkozni és rengeteget kellet zabálni!

Végül már a család körében vagyok, hazaértem Surdra és itt fogom befejezni az Opus Magnumot, de hát itt sem egyszerű haladni vele, meg aztán pókerezni is kell valamikor…

Természetesen ott sem fejeztem be, de majd a Sonnhof falanszterben…

Ott tartottam, hogy szépen lassan ereszkedek lefelé a Lhotse-falon, miután egy hosszú éjszakán keresztül küszködtem a lábujjaim elfagyása ellen. Hátizsákomban a csapat rádiója, amit éppen Zsoltnak vagy Lacinak kellett volna felfelé cipelni. Természetesen nálam van a hírhedt bivakponyva is, amire nagyon vigyázok, mert van egy olyan érzésem, hogy későbbi expedíciókon lesz még vele dolgom… :)

Az ereszkedést persze nem szó szerint kell érteni - az túl körülményes és lassú lenne - hanem serpa-módszerrel történik, ami annyit jelent, hogy kezünk köré hurkoljuk a fix kötelet és "szaladunk" lefelé a falon, ha túl meredek, akkor esetleg mindkét kezünkkel fékezünk. A szaladás persze nem véletlenül van idézőjelben, tempónk alulról közelíti egy közepes karban lévő kisnyugdíjasét, ahogy járókerettel rohamozza a teszkó pultot, akciós a csirkefarhátért.

A hegymászás egyik szépsége, ahogy a lefelé haladás során lassan visszakapjuk az éltető oxigént. Ez néha olyan mértékű tud lenni, hogy az elhasznált energiáért kárpótol a dúsuló oxigén és sok órás mászás után szinte frissebbek vagyunk, mint előtte. Most is valami hasonlót éreztem, de ezek ellenére csak sötétben, elég fáradtan értem el a hármas tábort. Elég rosszul nézhettem ki ahhoz, hogy az első szembe jövő serpa felajánlja a sátrát és mivel a hálózsák szó is elhangzott (egész pontosan "sleeping bag"-et mondott), amire akkoriban ugrottam, nem tudtam neki nemet mondani… Na jó, még az is közrejátszott, hogy felfelé menet elbontottuk a hármas táborunkat, mert ezek a sátrak voltak hivatottak menedékül szolgálni a négyes táborban. Így aztán nem volt itt sátrunk, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy a bevessem a bivakponyvát. Szóval leereszkedtem a serpa sátrához és befészkeltem magam. Volt még egy-két korty ital a kulacsomban, amit jutalomnak tartogattam, a hármas tábor eléréséért. (Ital = olvasztott gleccserlé, citromízű porral íztelenítve, kulacs = fél literes, műanyag kólás flakon) A sátorral minden rendben volt, kényelmes és nagy sátor, mint az alaptáborunkban, talán csak egy dolog hiányzott belőle, a hálózsák. Szóval megint egy fagyos éjszakának nézek elébe… Valahogy mégsem tudtam csüggedni emiatt, hiszen az oxigén több, biztos melegebb is van és főleg van sátor a fejem felett! Csak remélni mertem, hogy Zsolttal és Lacival minden rendben van odafent és már a sátorban vannak. Abban biztos voltam, hogy Mécs Laci már a kettes táborban van.

Azért ezen az éjszakán sem voltak rémálmaim a forróságtól, gyakran kellett masszírozni a lábamat, de határozottan jobb volt, mint az előző. Itt viszont öltözködés, pakolászás közben sikerült bebólintanom valamennyi időre (kb. egy óra lehetett), úgy, hogy nem volt a jobb kezemen pehely kesztyű. Ennek persze meg is lett a következménye, mert nagyon enyhe fagyásokat sikerült összeszednem három kézujjamon is. Egy ilyen fagyos éjszaka vagy mászás után az ember mindig félve veszi le a zoknit. Nem tudni ugyanis, hogy milyen meglepetés bújik alatta. Ha túlságosan kék, az nem jó! :) Én is így tettem és szerencsére sehol nem volt túlságosan kék, de azért voltak aggályaim… (Persze innen a meleg szobából ez annyira távolinak tűnik, mintha nem is velem történt volna. Már csak némi zsibbadás, érzéketlenség maradt emlékül, ami szintén el fog múlni néhány hét, hónap múlva.)

Az volt a tervem, hogy a hármas táborban, egy nagy adag folyadékkal várom meg a fiúkat, ilyenkor arra van a legnagyobb szükség. Ahogy elkezdtem a főzéshez készülődni és pakolom ki a hátizsákom, meglepődve tapasztalom, hogy ott figyel a rádió. Gyorsan használatba is veszem, a hármas táborból ugyanis remek kapcsolat van az alaptáborral, míg például a kettesből egyáltalán nem működik. Lajos hangja kicsit feldúlt, aminek oka, hogy egy napja nem hallott Zsolt és Gál Laci felől, ugyanis a másik rádió Mécs Lacinál van, jelenleg a kettes táborban. Rengeteg hívás és kérdés érkezett felé, főleg a családtagok felől, amire nem tudott érdemi választ adni. Így, hogy kiderült a rádiós bakink, megnyugodhattunk kicsit, hogy csak nem tudtak kommunikálni, de biztos jól vannak. Bíztunk a tapasztalatukban és erejükben. Lajos is kérte, hogy maradjak és várjam őket, de akkor én már be voltam erre rendezkedve. :)

Nekiláttam a hosszú és unalmas vízmelegítésnek, amit rövid alvásokkal tettem érdekesebbé. Szerencsére volt bekészítve egy zsáknyi jég és hó, azt kezdtem el feldolgozni. Ahogy készült, azért ittam is belőle, a kedvenc citromos ízesítést felhasználva. Több óra elteltével végül kb. 1,5 litert sikerült olvasztanom, de azt sikerült úgy eltüntetnünk, hogy szerintem a többiek észre sem vették.

Egyszer csak ismerős hangokat hallok kint. Kinézek és ott ül Zsolt pár méterrel a sátram felett. (Ő nem tudta, hogy abban vagyok.) Nagyon megörültem neki, főleg, mikor megtudtam, hogy fent jártak mindketten a csúcson! Szóval nem volt hiábavaló a sok befektetett munka. Zsolt és Laci feltették az i-re a pontot és fejükre a koronát. :) Megvan a magyar hegymászás 11. nyolcezres csúcsa!

Behívtam Zsoltot egy kis iddogálásra, de egyelőre Tongba helyett csak gleccserlét fogyasztottunk. Gyorsan lerádióztunk Lajosnak is, mielőtt még kiadja a körözést. Még az ő hangján is érződött a megilletődöttség, mikor megtudta, hogy megvan a csúcs, egyből kettős sikerrel.

Rádiózás közben megérkezett Gál Laci is, nagyon fáradtan, ráadásul úgy nézett ki, mint aki tollfosztásról érkezik. Hágóvassal kivágta pehelykabátja hátulját. Pillanatok alatt úgy festett a sátrunk, mint egy tyúkól csoportos, előre eltervelt, különös kegyetlenséggel elkövetett rókatámadás után.

Lacit is beinvitáltuk és nekiláttunk a délutáni sziesztának. Mivel én voltam a legkipihentebb, hoztam egy adag havat, amit Zsolt elkezdett olvasztani. A sátorban ekkorra elég meleg lett, mivel a tűző napon volt. Ez elég volt ahhoz, hogy egy ideig még ne erőltessük a lefelé menetelt. Szerintem az olvasztott italmennyiséggel még az itt kiizzadt vízmennyiséget sem sikerült pótolni, de ez minket nem zavart. Fáradtak voltunk, de ez sem zavart. Örültünk a sikernek!

Lacival versenyeztünk, hogy kinek a fagyása lehet rosszabb, végül Zsolt, mint tapasztalt fagyó, úgy döntött, hogy Laci nyert. Valójában nem volt tiszta a verseny, mert Laci ereszkedés közben elhagyta a pehelykesztyűjét, amivel behozhatatlan előnyre tett szert!

Ezekről az órákról nekem is hiányosak az emlékeim, mert a nagy melegben, fáradtan el-el szenderedtünk és néha összemosódott az álom és valóság. Nem tudom például, hogy masszíroztuk-e egymást vagy az máshol (és mással) történt. :)

Az idő múlásával és ahogy kezdett megszűnni a kinti forróság, egyre sürgetőbbnek éreztük, hogy elinduljunk lefelé. Már csak egy dolog tartott vissza bennünket, mégpedig csomagjaink súlyának és testünk fáradtságának aránya. Az akklimatizáció során 3-4 menetbe felhordott felszerelést most egy menetben kell levinni, ami egy kipihent szervezet számára is megterhelő lenne. Ilyenkor Lajos mindig be szokott segíteni az alsóbb táborokban, de most térdproblémák miatt nem tudta vállalni, így muszáj volt egy serpát fogadnunk, aki levitt némi felszerelést az alaptáborig. Mivel a jakok két nap múlva érkeznek, nincs idő még egyszer feljönni a fent maradt felszerelésért. Nálunk az fel sem merül(het), hogy felszerelést hagyjunk a hegyen. Egyrészt környezetvédelmi, másrészt anyagi okokból.

A ledepózott felszerelésünk egy részének viszont lába kélt. A serpák egy részének ugyanis szükség van némi fizetés kiegészítésre. Úgy is mondhatnám, hogy ők Nepál jobb sorsra érdemes áldozatai és mivel ilyen magasan nem sok növény terem, a bodza-szedés kizárva… Így szerencsére könnyebbek lettünk két jégszerszámmal, az enyémet a hármas táborból, Zsoltét a Lhotse-kuloárból(!) kellett lecipelni szegény, megélhetési bűnözőknek.

A spanyolok előttünk fél-egy órával indultak el és állapotukról mindent elmond, hogy a Lhotse-fal alatt már előttük voltunk. Itt már látszott, hogy nagyon rossz állapotban vannak, de én nem gondoltam, hogy akkora a baj. Az expedíciójuk vezetőjét -aki a második legtapasztaltabb közülük- Carlos Paunert folyamatosan egy másik mászó támogatta/eresztette lefelé. Juanitot itt még nem ismertem fel, mert a másik kötélen ereszkedett, csak azt láttam, hogy nagyon lassú és 5-10 perceket áll a fal felé fordulva, kvázi mozdulatlanul.

A fal alatt pihentünk egy kicsit, majd gyorsabb tempóba kapcsoltunk, hogy mielőbb a kettes táborba érjünk. Útközben elég nagy volt a nyüzsgés felfelé is, amit kicsit furcsának találtam, de nekünk nem volt igazából hírünk arról, hogy a falon bajban vannak emberek és segítségre van szükségük. Néhány ember jött felfelé, ki mentő felszereléssel, ki termosszal (aminek mi is örültünk) és egyik mondta, hogy valaki a peremhasadékba esett a Lhotse-falon. Azt gondoltuk, őt kell menteni.

A tábor szélén egy kedves hölgy várt bennünket, gratulált a csapatnak és tudatta velünk, hogy a magyarok jobbak, mint a spanyolok. Így meginvitált bennünket egy sátorba, ahol lesz sok(!) innivaló és leves. Nem kellett kétszer mondani, máris indultunk. A sátorban derült ki, hogy ez egy közösségi sátorból átalakított kórházsátor és minket is fagyási sérültnek gondoltak, úgy is bántak velünk. Levették a hágóvasunkat, elmondták, hogy mit csináljuk fagyott kezeinkkel, stb…

Sokadik teánkat ittuk, amikor kezdetét vette az esti show, amire még mi sem voltunk felkészülve. Két orvos volt a sátorban és már így is éppen elég munkájuk volt, de szép lassan elkezdtek beszállingózni a spanyol csapat tagjai. Először csak kisebb fagyásokkal, amit viszonylag egyszerű kezelni és némi kötözés, gyógyszerezés után meggyógyul. Amúgy ilyent állapítottak meg Lacinál és nálam is, amire periferiális vérkeringést serkentő gyógyszert adtak. Zsolt halkan megjegyezte nekem, hogy szerinte nála is valami ilyen fagyás lehet, de végül nem fordult orvoshoz, már csak azért sem, mert közben elkezdtek befutni a nehézsúlyú versenyzők is. Először Juanito érkezett meg, lábfagyással, de nem igazán engedte kezeltetni magát. Az orvos hosszabb unszolására végül megengedte, hogy levegyék a bakancsát. (Előtte az orvos figyelmeztette, hogy ha nagyon súlyos a fagyás, akkor azonnal vissza kell húzni a bakancsát, amíg lehetőség van rá.) Valahogy nem tudtunk meglepődni azon, hogy az összes lábujja hiányzik, még a K2-n fagyott le neki sok évvel ezelőtt. Így ő nem is akart nagy feneket keríteni a dolognak, csak egy lavór melegvízet kért és egy kis nyugalmat, hogy kezelgethesse magát. (Majd később Laci alá dughassa a lábait melegedni.) Ezt meg is kapta, mert nemsokára befutott Carlos Pauner is, ödémás tünetekkel. Ekkor már elég nagy sürgés-forgás volt a sátorban, mert az önkéntes mentők egy része is ott volt. Figyelemre méltó a két amerikai síző hozzáállása, akik másnap indultak a hármas táborba és utána a csúcsra, ennek ellenére felmentek egy darabig, hogy segítsenek a rászorulókon, utána pedig a sátorban folytatták ugyanezt. Jamie-től meg is kérdeztem, hogy nem hobbi nővér-e véletlenül, amire azt válaszolta, hogy a felesége nővér. Meglepően ügyesen rendezte, melegítette például az infúziós tasakokat.

A nagy forgatagban is megállt egy pillanatra az élet, ahogy belépett az sátorba a következő karakter. Mindkét szeme teljesen be volt kötve fehér kötszerrel, a lábait két serpa mozgatta kötelek segítségével, amitől mozgásának marionett bábú jellege volt. Sajnos a nagyobbik baja az volt, hogy mindkét kezén az összes ujja elfagyott a második ujjpercig. Ő volt Roberto, az egyik mászó, akiket Zsolt látott lefelé jönni, miután este kilenckor visszatért a négyes táborba. Mint kiderült, egész éjjel másztak még és komoly fagyásokat szedtek össze, a hóvakság csak hab a tortán. (Amúgy az elmúlik néhány nap múlva, csak addig nagyon kellemetlen és erős fájdalommal jár.)

Gyorsan helyet csináltak neki és lefektették egy polifoamra, hogy nekiállhassanak ellátni a sérüléseit. Így telt-múlt az este, mi kellőképpen felmelegedtünk, teleittuk magunkat és ideje volt távozni, hogy átadhassuk a helyet a rászorulóknak.

A mi táborunkat száz méterrel lejjebb volt, úgyhogy még fél órát mentünk és reménykedtünk, hogy a felszerelés egy részét szállító serpa legyen a megbeszélt helyen. Természetesen nem volt ott, hiába kiabáltunk, keresgéltük. Főleg Laci volt ráállva a feladatra, ő viszont nyelvi nehézségekre hivatkozva nem nagyon volt hajlandó kiabálni. (Mondjuk a közösségi sátor, ahová a találkozót megbeszéltük, időközben megszűnt.) Így aztán lélekben készülődni kezdtem a harmadik hálózsákmentes éjszakámra is. Ez már sokkal jobban sikerült, mert Zsolt és Laci jól megtömtek saját pehelycuccaikkal, úgyhogy egyáltalán nem fáztam éjszaka. Laci is szépen építette lefelé a készletét, mert a pehelykesztyű (és több kulacs) után a polifoamját is elhagyta, úgyhogy neki a hátizsákok voltak a derékaljak ezen az éjjelen.

A lényeg, hogy utolsó éjszakánk is eltelt és lassan végleg elköszönhettünk a Hallgatás Völgyétől. Már csak át kellett kelni rajta, lehetőleg a forróság beköszönte előtt. Reggel Zsolt korán távozott, pont ezért. Őt én követtem, de előtte olvasztottam egy adag vizet az útra és Lacinak is hagytam egy flakonnyit. Könnyebb menetre számítottam, de végül az egyes táborban elért a forróság, úgyhogy muszáj volt vetkőznöm. Itt megdöbbenve látom, hogy befut Juanito is, ráadásul saját lábán, teljesen egyedül. Pont ahogy a hármasból lefelé tette, bár ott 10 percekre lefeküdt a földre és szerintem el is alhatott. A segítséget ott is, itt is visszautasította. Ekkora akaraterővel nem gyakran találkozni…

A következő (kényszer)pihenőm már a Khumbu-jégesésen volt, ahol egy serpa szerencsétlenül járt és belezuhant egy 20-30 méter mély gleccserhasadékba és majd' egy órán keresztül mentették. Ekkor ért utol az egyik tegnapi orvos és elég sokat beszélgettünk. Mint kiderült, két nappal előtte ő is megmászta az Everestet, az eltűntnek hitt Lolo Gonzalest megtalálták és életben van, Rodrigot és a japán halottat leszállították helikopterrel, a többiek saját lábukon jönnek le. Nagyon értékelte Zsolt humorát, amikor előző nap beérkezett a sátorba, az orvosok megkérdezték, hogy van-e panasza. Ő a lábára mutatva megkérdezte, hogy meg tudják-e esetleg javítani. (Can you fix this?)

A Khumbu vége szokás szerint elég hosszúra sikerült, legalábbis mindenképpen annak tűnt. A végén megittam legalább egy-másfél liter vizet a gleccserből. Leírhatatlan, hogy milyen jól tud esni…

Lajos és a "személyzet" az alaptáborban nagy örömmel fogadott, meg persze én is örültem nekik. Jó volt visszatérni az átmeneti létezés állapotából az Életbe. Miután összejött a csapat, Lajos tett két fontos bejelentést is. Az egyik, hogy az államgép rohadt és nem Dánia bűzlik, a másik, hogy Cseh Tamásnak nem az 50., hanem az 52. születésnapját ünnepelte nagy, baráti társaság a Merlin színházban. Ezek fontos kérdések voltak és bizony tétje volt, hogy mi az igazság…

Soraimat II. János Pál szavaival zárnám, aki így szólt, miután barátai társaságában megnézte a Passió c. filmet: PONT ÍGY TÖRTÉNT!

Horváth Tibi levele:

2011-05-28, Katmandu

Tegnap reggel megérkeztünk Katmanduba, szokás szerint a Tashi Dhargey hotelbe. Elég sokat futkoztunk utána, de úgy néz ki, meglesz az indiai vízum is 30-ig. Akkor repülünk Delhibe, úgyhogy muszáj lesz! :) A nap többi részében lazultunk, jártuk az ismert utcákat, szívtuk magunkba a civilizációt, "luxust", jókat ettünk-ittunk, élveztük a város forgatagát. De erről majd később... Itt már lassan 4 óra, túl vagyunk egy BL döntőn, úgyhogy rohamléptekkel elkezdem írni a folytatást. Ebben segíteni fog az egyik ma vásárolt CD, ami meglepő  módon egy itteni, elmaradhatatlan "Om mani padme hum"-os népzenei remek...

Szóval az intő jelek ellenére inkább a felfelé törekvést választottam. Amúgy is elég hülyén néztek volna a többiek, ha a sok közös szívás után egyszer csak visszafordulok valami misztikus indokra hivatkozva. A hulláról később kiderült, hogy egy japán mászó, aki már többször volt az Everesten (természetesen oxigénnel), de ezúttal nem volt szerencséje és agyödéma végzett vele. Néhány nappal később helikopterrel szállították el a kettes táborból. Amúgy éppen ma találkoztunk egy csapattársával, aki holnap fog tanuskodni és jelentést tenni az ügyében. Az Erkély környékén járt, 8400 méter magasságban, amikor beköszöntött a végzetes ödémásodás. Ez ilyen magasságban bármikor megtörténhet, különösebb előzmények nélkül.

Amúgy az oxigénnel való mászásnak éppen az az egyik kockázata, hogy a szervezet nincs hozzászoktatva az oxigénhiányos állapothoz és nagyon rá van utalva a kiegészítő oxigénre (és így a serpákra, akik mindezt hozzák-viszik nagy magasságban). Tehát, ha beüt a rosszidő, és hosszabb időt kell nagy magasságban (mondjuk a halálzónában) eltölteni, akkor az oxigénes mászóknak biztos, hogy végük, míg az oxigén nélküli mászók néhány napot kihúzhatnak, ha elég erős a szervezetük. Ennek ellenére meglepődve tapasztaltuk, hogy az oxigénes sereg mintha nem is törődne az előrejelzéssel és ész nélkül mennek felfelé erős szélben, havazásban is, mondván, hogy oxigénnel úgyis megy! Így tett japán társunk is, feltehetőleg serpája hatására. (Nem is jutott fel a csúcsra.)

Ezúton reagálnék az egyik okoskodó kommentre is, amit még az alaptáborban láttam félszemmel. Szóval ez az oka, hogy a szerintünk rossznak ítélt időben 30-40 ember járt a csúcson, mi pedig visszafordultunk. (Többek között ezért nem foglalkozik a szakma az oxigénes mászásokkal, mint ahogy búvárok sem indulnak békatalpakkal az olimpiai úszószámokban.)

Mire japán barátunkon átverekedtem magam, a többiek már a négyes tábor környékén voltak és készítették a sátor- ill. bivakhelyünket. Akkor azt gondoltam, hogy jó ötlet néha hosszabb pihenőt tartani, beszédbe elegyedni más mászókkal, serpákkal, de ez nincs így! Ha van erő az emberben, akkor menni kell és a táborban pihenni. Minél többet van úton az ember, annál inkább aszal a nap és szárít a szél. Szóval a következő jótanács, hogy ne időzzetetek sokat a falon, inkább a sátorban! (Lehet, hogy én is írok egy Parainesis-t unokaöcsémnek.)

Ekkor már jól látszott a tábor és némi mozgolódás, de még mindig nagyon távolinak tűnt. Ez volt az a szakasz, ahol elválik egymástól az Everest és a Lhotse útvonal. Balra irány a déli nyereg, jobbra pedig a mi négyes táborunk. A falat úgy kell elképzelni, mint egy kb. 45 fokos, havas szánkópályát, amin rendszeresen közlekednek elejtett hegymászó tárgyak, jobb esetben ruhadarabok, rosszabb esetben oxigénpalack, hólapát, jégszerszám, legrosszabb esetben ember. Aki/ami itt elindul, az biztos, hogy nem áll meg a fal aljáig, esetleg egy gleccserhasadékig. (Így járt Peter Legate is, aki éppen Mécs Lacival töltött sok órát egy sátorban, nagy viharban, mielőtt végzetesen kicsúszott volna.) Én is láttam néhány tárgyat elszáguldozni, legveszélyesebbnek egy oxigénpalack tűnt, de kellően távol mindenkitől és elhaladtam egy hólapát mellett is, aminek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Felvenni főleg nem volt eszemben, egyrészt ilyenkor mindig gramm cipelését meggondolja az ember, másrészt távolabb volt a fixkötéltől és nyomós indok kellett volna, hogy ilyen fáradtan lekössem magam róla.

Ahogy közeledtem, felismertem Laciék Mountain Hardwear sátrát és láttam valami zöld ponyvát kinyúlva, ami alatt néha meg-megmozdult valami. Kicsit emlékeztetett a Kishercegben elefántot nyelt kígyóra és mertem remélni, hogy nem Zsolt motoszkál alatta és nem az a mi bivakponyvánk. Természetesen az volt. 

Szerintem a többszáz mászó közül nem volt más az Everest alaptáborban, akinek Zsolton kívűl megfordult a bivakolás a fejében. Az egyetlen probléma az volt, hogy a hely kialakítása közben valahogy leesett a hólapát, ezért csak egy fél bivakhely volt kész, Laciék sátrában szintén nem volt hely. Fél óráig toporogtam a Lhotse falon, de valahogy nem kínálkozott megoldás. A felettem lévő sátrak vagy foglaltak voltak, vagy csak senki nem akart befogadni egy idegent csúcstámadás előtti éjszakára. Én sem szívesen tettem volna. Végül Zsolt mellett kötöttem ki a fél bivakhelyünkön. Ezt a síelők úgy tudják elképzelni, hogy kinézel egy jó kis fekete pályát, félig lecsúszol rajta és megállsz a közepén. Itt fogod magad, kikaparsz magadnak egy fekhelyet és magadra húzol egy ponyvát. A múltkor csak vicceltem a tündér ponyvát illetően, ez tényleg nem több, csak egy ponyva. Esetleg kikötheted a sarkait bambuszhoz, az alsókra lógathatsz jégtömböket, hogy feszüljön valamennyire. Természetesen a sípálya kilométereken keresztül megy lefelé és széles, nincsen mellette pihenő, felvonó, kék pálya, stb... A nem síelők ezt el sem tudják képzelni! :)

Mire befészkeltem magam és levettem a hágóvasat, olyan fáradt voltam, hogy a talajmunkához nem tudtam érdemben hozzájárulni. Zsolt még faragott a terepen és olvasztott is valamennyit a falból, hogy legyen folyadék. Mivel én cipeltem fel a bambuszt, rádiót, főzőfelszerelést, ezek használatára várni kellett érkezésemig. (Ő hozta a bivakponyvát és hólapátot.)

Mivel induláskor konzekvensnek tűnt Laci érvelése, hogy ne vigyek nagy hálózsákot, úgyis rövid lesz az éjszaka, korán indulunk, nehéz, stb, meg én is hajlottam egy ilyen megoldásra, nem kellett sokat győzködni. (Hasonló megfontolásból és bízva a mászótudásomban, egy jégszerszámot vittem magammal.) 

Napközben nem is hiányzott egyáltalán, de bivakhelyen valahogy kezdtem kényelmetlenül érezni magam, főleg ahogy közeledett az éjszaka. Persze azért ott volt a vastag pehelyruházat és a pehelykesztyűk, ami testem nagy részét és a kezeimet melegen tartotta, de a lábaim egyre inkább fáztak. Ez a folyamt érkezésem után azonnal elindult. (Amúgy nem vagyok egy fázós típus és a vérkeringésem is jónak mondható.) Laci egy apróságot felejtett el közölni, ez neki is csak az alaptáborban jutott eszébe, mikor visszaértünk. Nevezetesen, hogy amikor a közös hálózsák módszerét kidolgozta, akkor közelebbi viszonyban volt az illetővel és elfogadott volt az összebújás. Ez a mostani expedíción tudtommal sem a Lacik között és hát Zsolt és köztem sem volt megengedett. Ez egy ilyen hagyományos expedícó...

Ennek ellenére Zsolt a lábamat beengedte alul a hálózsákjába, három láb mégiscsak melegebb. Sajnos nem így volt, mert valahol szelelt a rendszer, így inkább kivettem a lábaimat és kézi módszerrel próbáltam melegen tartani. Ez azt eredményezte, kevesebbet aludtam, mintha egyáltalán nem aludtam volna... Az energiámat az kötötte le, hogy ne fagyjon le a lábam. Így aztán nem kellett fáradtan ébredni, mert ugye el sem aludtam. Na jó, azért valami szendergé néha volt, de mindig arra a kérdésre keltem, hogy vajon mi lesz így a lábaimmal? Mivel nem volt ilyen jellegű tapasztalatom, annyit tudtam, amit Zsolt mondott egy sziklamászás alkalmával. "Azt hittem, hogy csak úgy tud lefagyni a lábam, hogy már egyáltalán nem érzem. De nem! Úgy is le tud, hogy még érzdem!" (Ez a Makalun történ, mikor úgy fagyott le két ujja, hogy azért érezte valamennyire.) Szóval az sem tudott bíztatni igazán, hogy végig éreztem a lábaimat, mozgattam, masszíroztam, stb... Na de nem akarok ennyit írni a lábfázásról, mert már én is unom, nemhogy más....

A lényeg, hogy Zsolt lassan elkezdett készülődni és kérdezte, hogy velem mizujs? Mivel a hármasba is fáradtan érkeztem, de meglepően jól regenerálódtam, reméltem, hogy a négyesben is így lesz majd. Ezért azt mondtam, hogy még egy kicsit alszom, ha felszabadul a hely és majd megyek én is. Közben a két Laci is  motoszkált valamit kint, de nem lehetett tudni pontosan. Zsolt sokat szívott a telekamáslival, végül nem is tudta felvenni, ezzel ő is kockáztatva a fagyást. 

Mialatt készülődött, hallottam, hogy Mécs Laci visszajött, mert nem érezte jól magát. (Azt hittem, hogy Gál Laci is visszajött.) Gondoltam, hogy kis pihenés után majd megyünk együtt közösen, négyen. Aztán Zsolt valamit matatott a rádióval is, ami kint volt a bivakban, talán beszélt Lajossal is. Lassan csend lett és egyedül maradtam, így a pihenésre koncentráltam. Elég zaklatottan, fázósan, de azért mégiscsak pihentem valamennyit. Mikor felkeltem, elkezdtem főzni és öltözködni. Közben elaludtam 10-20 percekre, bizony, alvás közben is lehet főzni! Ittam, főztem, öltöztem, aludtam, a sorrend tetszőleges volt és változott is. Szép lassan magamra került minden és lett is egy adag innivaló, amit vihettem magammal. Ekkor azt hittem, hogy Lacik a sátorban, Zsolt úton és lassan mi is indulunk. Aztán ahogy elkezdtem számolgatni (és közben aludtam, főztem is egyet-egyet), azt vettem észre, hogy lassan kezd késő lenni ahhoz, hogy csúcsra érjek. Laci is azt javasolta, hogy inkább lefelé menjek, mert kockázatos felfelé.

Persze itt bennem sem volt az a feltartóztathatatlan lendület a csúcs felé, ami Kukuczkában szokott. Örültem, hogy az ujjaimat jó állapotban tudtam és éreztem, hogy nincs semmi jele a halálzónában töltött éjszakának. Persze az egyik nagy baj az agyödémával, hogy az elszenvedője nincsen tudatában, hiszen az a szerve van bajban, amivel az egészet érzékelné. Mi már ismerjük annyira egymást, hogy észrevegyük a másikon, ha valami nincs rendben. Laci is normálisnak tűnt. :) Átpakoltuk az ő sátrukba Zsolt cuccait és úgy döntöttünk, hogy a bivakponyvát visszük le, így szépen le is bontottam. Laci hagyott nekik egy adag italt, én elpakoltam a bivakunk maradékát és hagytunk nekik egy kész sátrat, ha visszatérnek a négyesbe.

Laci tempóját nézve, aki mindig gyorsan mozog a hegyen, látszott, hogy nem is lesz olyan könnyű a lefelé út, mint a bivakból gondoltam. Hiába, 7900 méter környékén járunk... Mialatt szépen, lassan ereszkedtünk lefelé, nem sejtettük, hogy kicsivel felettünk már kibontakozóban van a tragédia, aminek sok-sok fagyás és egy kis híján halálos baleset lesz a következménye. Azt sem tudtuk, hogy hátizsákjainkban visszük le mindkét rádiót a hegyről (Laci tudta az övét), egy teljes nap őrületet okozva ezzel Zsolt és Laci családjának és persze Lajosnak...

Na de erről majd a következő, záró epizódban! (Nils Holgersson.... Ott repül Márton lúdon....) 

Holnap Zsolt megírja az ő részét és válogatunk néhány képet is, hogy illusztráljuk az eseményeket.

Lassan kezd eposzi méreteket ölteni a mű, úgyhogy ha nem tudom a harmadik részben lezárni, a negyediktől elkezdek hexamemeterben verselni és eposzi jelzőket használni. Pl: "gyorslábú Mécs Laci", "kéttüdejü Erőss Zsolt", stb...

Üdv,
Tibi

2011. május 26.

Horvát Tibi írja:

Ezt már Namche Bazaarból írom, de még mielőtt a vad Khukri-gőz (helyi rum féleség) és a Thongba-bódulat (érlelt kölesből készített ital) el nem venné a csapat eszét, köztük az enyémet is. Holnap még vár ránk egy 6-7 órás gyaloglás Luklába és utána napon repülünk Katmanduba.

Úgy néz ki, hogy 2-án érkezünk Budapestre.

Hogyaszongya:

Valahol ott maradtam el, hogy a spanyol (többnyire baszk) csapattal együtt úgy döntöttünk, hogy 05.21-re időzítjük a csúcstámadást, mivel előtte 2-3 napig erős csapadék várható, elképzelhető, hogy egyesült erővel kell nyomot törni a kuloárban.

Így aztán 18-án elindultunk, hogy megkezdjük 6 naposra tervezett csúcsmászásunkat és a kettes táborban töltsük az éjszakát. Az előző napok tapasztalata alapján most nem indultunk hajnali órákban, inkább a délutáni ködös időt kihasználva, késő délután akartunk megérkezni. A felszerelés nagy része már a táborban volt, így könnyedén, gyorsan tudtunk mozogni, bár a nap sajnos órákra átsütött a felhőzeten, így rendesen kiszárított bennünket. Szóval a terv nem teljesen jött be. A jégesésen összeálltunk pár órára Zsolttal és Gál Lacival, hogy csináljunk néhány videó felvételt a jégesésről, egymásról, táborról, a későbbi videó anyaghoz, előadásokhoz.

A gleccser rengeteget változott a legutolsó állapothoz képest (is), az elsőre már nem is nagyon emlékszünk. Több méter széles hasadékok nyíltak ki, hatalmas tornyok (amik alatt mindig behúzott füllel közlekedtünk) dőltek össze, helyenként alig lehetett az útvonalra ismerni.

Amikor a kellően kiszáradtunk, a nap szépen visszabújt a felhők közé és egy otthon már viharosnak számító, erős havazást küldött ránk. Jeges hókéregbe burkolózva, széllel bélelve, 1-2 órán át sötétben kóborolva értük el a kettes tábort. Negyedszer mentünk fel, mégis néha kételyeink voltak az útvonalat illetően, annyira el voltak takarítva a nyomok...

Megérkezésünkkor Mécs Laci már aggódott, hogy mi lehet késedelmünk oka. De nem tétlenkedett, áttelepítette a sátrukat egy jobb helyre (így csak Zsolttal töltöttük egy kráterben az éjszakát) és rátalált egy jó kis közösségi sátorra (Seven Summits, Nepal), ahol kaptunk forró teát és meg tudtuk melegíteni a vacsoránkat, sőt, a végén még Dahl Bhat-ot is kínáltak. Már ecseteltem, hogy mekkora jelentősége van ilyen magasságban egy jó sátornak. A múltkori 5 csillagos volt, ez kb. 3,5.

Így megúsztuk a főzést és a reggeli melegítést, irány a hálózsák!

19-én Zsolt indult legkorábban, azon nem csodálkozom, hogy kilökte magából a sátor. Mire én is menetkész lettem, Lacik is felkeltek és elkezdtek készülni a hármas táborba, ami kb. 700 méter szintkülönbség leküzdését jelenti.

A későbbi indulásom eredménye, hogy megint jöhetett a tűző nap és mivel a nagy hálózsák nem fért a kis hátizsákba, csiga módra volt rákötözve, úgy is mozogtam vele. Ha megfogadtok egy tanácsot, soha nem közlekedtek tűző napon, főleg nem 6500 méter felett, pehelyben! Különben ki fogtok készülni! Én is így tettem. Persze felküzdöttem magam a Lhotse-falon a hármasba, de annyira kivette az erőmet, hogy utána 1-2 óráig csak pislogtam a sátorban. Spanyol barátaink sátra a környékünkön volt, Edurne sátra közvetlenül Laciék sátra mellett.

Míg én révültem, Zsolt és Laci kiásták Lacik csúcstámadó sátrát és a jégszerszámainkat, amivel rögzítve volt. Mi Zsolttal egy bivak ponyvát vittünk, jó heccnek tűnt. :) Amúgy Zsolt ponyváinak híre (hírhedtsége) van a hegymászók körében és mindig fellélegzik a csapat, amikor elhagy vagy ellopnak egyet-egyet. (Nem kizárt, hogy magyar mászókezek is közre játszanak egy-egy eltűnésben.) Már csak azért is, mert senki sem nagyon hajlandó használni, Hildán kívül, aki viszont hajlandó összebújni Zsolttal. Úgy is mondhatnám, hogy csak vele hajlandó...

Mindig elfelejtem, hogy nem mindenki van tisztában a fogalmakkal. A bivak ponyvát úgy kell elképzelni, mint egy sátordarabot, sarkaiban és helyenként körben madzaggal. Ezzel lehet kikötni, vagy leásni. Ennyi! Ez majd megvéd éjszaka a halálzónában, -30 fokban, tomboló szélben, hóviharban. Utoljára a Gyűrűk urában használtak ilyent Frodóék. De most már gyártják nálunk is!

Szóval a hármasban én pilledtem, Zsolt pedig főzött teát és ettünk kesudiót, majd lefeküdtünk. Laciék ugyanezt tették a szomszéd sátorban, csak tudtommal főzés és kesu nélkül.

20-án megint Zsolt indult legkorábban, úgy látszik nem szeret heverészni fenti táborokban, de a spanyol banda talán még nála is korábban útra kelt. Aztán Laci következett, én és G. Laci. Azt már említettem, hogy mekkora tortúra tud lenni egy ilyen készülődés. Órákig is eltarthat csak az, hogy az ember felöltözzön és bepakoljon a hátizsákba. Most itt a Lodge-ban ülve kb. 5-6 percet venne igénybe az, hogy felvegyem azokat a ruhákat, beülőt, hágóvasat és bepakoljam a zsákot. Ott min. 1 óra, de lehet 3 is, attól függően, milyen fáradt és dekoncentrált az ember.

Folytattuk vánszorgásunkat a Lhotse-falon, szépen lassan közeledve a halálzóna felé. Mivel Gál Lacival most léptünk először e hírhedt magasságba, mindketten tartottunk tőle, hogy fog erre a szervezetünk reagálni, főleg az ő peacemakere, amit Namche Bazaarban vett, kéz alól.

Ja, a halálzóna: a 7500 méter feletti magasságot hívják így, mégpedig azért, mert semmilyen körülmények között nem tud a szervezet alkalmazkodni hozzá és rövid idő alatt feléli saját tartalékait. Csak a nagyon erős szervezet tud itt napokig életben maradni, de annál is bármikor felléphet spontán keringési összeomlás, gyors lefolyású tüdő- és/vagy agyödéma, nem beszélve a gyengeségről, hallucinációról, koordinációs zavarokról és természetesen a fagyásról, amiből hamarosan lesz bőven... Szóval érdekes helynek ígérkezett, főleg, hogy én hálózsák és sátor nélkül készültem itt éjszakázni.

Természetesen nem volt egy éles határvonal, csak az ember sebessége lassul, kicsit álmosabb, stb. Előtte elég volt 10 lélegzet 5 lépéshez, most már 15-20 kellett hozzá. (Ez még mindig felülmúlt a Cho Oyu-s kondimat, úgyhogy van remény! :) )

A „Genfi-sarkantyú” környékén vánszorogtam éppen felfelé, örültem, hogy túl vagyok a „Sárga pad”-on, amikor egy bizarr hullába botlok, akit egy 5-6 fős serpa csapat ereget lefelé a falon, elég rossz hatásfokkal. A fagyott, jobb ökle kilátszott a hordágyból és mintha diadalittasan mutatná, hogy Előre! Többször is nekem ütődött és kicsit muszáj volt segítenem a kötéltechnikában, hogy elhaladjunk egymás mellett. Persze ha babonás lennék, már előbb visszafordultam volna (el sem indultam volna a BC-ből), az intő jelek miatt.

Abban a pillanatban, ahogy elindultam az alaptáborból, miután kezet fogtam Lajossal, összeomlott a táborunk oltára, néhány méterre tőlem. Aztán ahogy felléptem a Khumbu-ra és az első nagyobb jégtoronyra értem, egy hatalmasat roppant alattam. Ekkor ijedtem meg másodszor az expedíció során. (Az első a jégomlásnál volt.) Szóval intő jelek lettek volna, ha keresek....

Na de hogy hogyan jutott fel Zsolt és Laci a csúcsra? Miért voltak egy napig „eltűnve”? Hogy volt pontosan a baszk tragédia? Hogy úsztam meg a három hálózsák nélküli éjszakát fagyások nélkül? Ki volt az a rejtélyes hulla a Lhotse-falon? Arról majd a következő epizódban!!!

(Mert k. álmos vagyok és a többiek mindjárt kelnek.)

2011-05-14, Everest alaptábor (a kettesbe mégsem cipelek gépet magammal)

Ahogy az néha lenni szokott, tartozásom van egy vallomással. Villámcikázások és szitokáradat közepette megfogadtam, hogy nem írok több levelet, csak Katmanduból. Ennek részleteire nem is nagyon térnék ki, a lényege technikai problémákban gyökerezik. A bajok ott kezdődtek, amikor elkezdtem személyes leveleket is küldözgetni (pontosabban írogatni, mert a küldés fázisig már nem értem el).

Nagyon köszönök/köszönünk minden személyes, egyéni és közös levelet, élmény olvasni őket és örülök minden sornak, de nincs kapacitásom megválaszolni őket. (Attól még ne adjátok fel az írást, majd szóban bepótoljuk...) Próbálok inkább részletesebb beszámolót írni az itteni helyzetről, bár nem tudom, hogy a többiek mikről írnak, csak azt tudom, hogy sokat. Biztos van mondanivalójuk...

A kommunikációban kialakult egyfajta rendszer, ami abból áll, hogy délelőtt átkelünk a Khumbu-gleccseren az új kommunikációs sátrunkhoz és ott mindenki tesz-vesz 15-20 percet egy internetes géppel, a többiek addig követ pakolnak, fényképezkednek, stb. Ha az eszközeink nem a kettes és hármas táborokban hevernének, még talán jeget is másznánk... Na de majd a Lhotse-falon és kuloárban bepótoljuk hamarosan!

Még nem fejeztem be a napirendet, asszem ebéd felé járhattam. Ebéd után, ami kettő körül van, kicsit szétszéled a csapat, csendespihenő, olvasás, ismerkedés a többi csapattal (ez a csúcstámadás közeledtével felfokozódott), Zsolttal néha filmezünk egyet, egyszóval nyugodtság van. Aztán vacsora közeledtével újra összeülünk, megbeszéljük mi legyen a menü, nézünk időjárás előrejelzést, beszélgetünk. Vacsora 7-8 körül van, utána filmezés, opcionálisan emésztés. (Vagy fordítva?!) 22-24 körül fekszünk, én szokásom szerint 2-3 órával később.

Közeledik a nyár, az éjjelek is egyre melegebbek, olyan -7 fok van a sátorban, Laci mérései alapján. Ezen felbuzdúlva fent hagytuk a pehely ruházatot a kettes táborban, hogy ne kelljen cipelni. Minden este hiányoljuk is. Ha egy kicsit más szemléletű lenne a csapat, minden bizonnyal a régi (szép?) idők mozgalmi dalaival szinesítenénk/melegítenénk az estéinket.

Ja, jut eszembe: volt egy félig kivitelezett csúcstámadási kísérletünk is a napokban. (Végülis azért jöttünk.) 11-én mentünk fel a kettes táborba. Zsolttal hajnali három körül indultunk, hogy a több kilós pehelyöltözetet ne a zsákban, hanem magunkon cipeljük. Másrészt ne a 30-40 fokos Khumbu-katlanban kelljen tűző napon caplatni, ahol szegény mászónak még aláöltözetben is nagy melege vagyon. Laciék 7-8 körül indultak és inkább izzadtak...

Szemmel láthatóan jobb formában vagyunk, mint az első-második felmenetel alkalmával. Az egyes tábortól a cseh Radek Jaros-sal (aki 13. nyolcezresére, történetesen a Lhotse-ra készül és többször volt nálunk viziten) és néhány gyorsléptű serpával mentem és kényelmesen tartottam velük a tempót. Váltottunk néhány szót Edurne-val is, akit szokás szerint népes csapat kísért lefelé. A kettesben kiszabadítottam a sátrat a jég fogságából, olvasztottam két liter vizet (ez a két művelet kb. két órát vett igénybe) és lesétáltam piával a többiek elé.

Este némi kutakodás után sikerült belebotlanunk síelő barátainkba (Chris és Jamie), akik meginvitáltak bennünket egy teára. Egy kétcsillagos és egy ötcsillagos szálloda között nincs akkora különbség, mint egy csúcstámadó és egy közösségi sátor között a kettes táborban. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint aki Seherezádé meséi közé csöppen egy szép csillagos estén, a hatalmas hegyek között.

Már az, hogy le kellett venni a bakancsokat, kölcsönzött egy melegséget az egész sátornak, aminek padlatán mindenféle polifoamok, thermarestek és egyéb kényelmet fokozó ruhaneműk, használati tárgyak hevertek. Megállapítottuk, hogy mi biztos ott éjszakáznánk közösen, nem a kis "vacak" sátrakban. (Ennek alapterülete 15 m2, magassága 2,5 m lehetett. Luxus.)

A non-plus ultra a vacsorameghívás és a vele járó folyadékok (azért nem kell Blue Label-re gondolni!) voltak. Még akkor is, ha tengerszinten kisebb vagyonért és/vagy erőszakkal sem lehetnek belénk tukmálni ezeket, ott, azon az estén nagyon jól esett minden falat és korty. Volt ott csapnivaló gombakrémleves, íztelen pasta valami rágós hússal, az elmaradhatatlan Foster Clark's (italpor), Gatorade, tea, tejpos és még sokan mások.. Aki nem hiszi, járjon utána! Ill. ennek "modern" változata: Aki nem hiszi, annak utána járunk! (Jégcsákánnyal, of course!)

A trakta ellenére és sátraink katasztrofális állapota hatására csapnivalóan telt az éjszakánk. Ha valaki ki szeretné próbálni, hogy milyen lehetett, akkor húzzon egy svájcisapkát az arcába (oxigén) és töltsön el egy éjszakát egy sóderral és sziklatömbökkel vegyesen megrakott ZIL platón (kényelem). Na, sátrunk még annál is kényelmetlenebb, amit némileg úgy tudtunk enyhíteni, hogy minden cuccot (hátizsák, pehely, beülő, kaja) begyűrtünk magunk alá.

GYK: sátrunk azért járt így, mert még hóra állítottuk fel, ami időközben kiolvad alóla, teret engedve az alatta meghúzódó sziklakertnek.

A lényeg, hogy elég gyengének éreztük magunkat induláskor, de azért csak felkerekedtünk. Más-más időpontban indultunk el, de a Lhotse-fal alatti viharos időjárás (és minden bizonnyal a csapatszellem) összeterelt bennünket. Már azt hittem, hogy Zsoltot a falon érik az 50-60 km/h-s széllökések, ami egy kötélen lógva, bizonytalan terepen állva kihívás tud lenni. Szerencsére nem így történt és a fal alatt összeült a  kupaktanács, lerádiózott a nagy, fehér törzsfőnöknek és minden megoldódott. Döntésünket nem annyira az észérvekre, mint inkább a megérzésre (és a fáradtságra) alapoztuk, már csak azért is, mert alaptábor szerte jó volt az előrejelzés és sokan időzítették mostanra a csúcsmászást.

Az idő végül minket igazolt, mert sok csapat vonult le később a hegyről és tudtunkkal nem volt sikeres csúcstámadás ez időtájt.

Szóval egy órát tanakodtunk a viharban, majd fogtuk magunkat és szépen elindultunk az alaptábor felé. A kettesben még pihentünk, pakolásztunk egy-két órát, én megbíztam birkát, hogy vigyázzon a fent hagyott cuccokra. Remélem, most is ott figyel a sátor felső háromszögében!

Lefelé Zsolttal öt órát jöttünk, ami ugyancsak javuló tendenciát mutat. (Már csak az érzeten kellene javítani, ami még mindig nyolc körül jár.) Laciék valamivel gyorsabbak voltak, előbb indultak és mégelőbb érkeztek. :)

Olvasmányokból tudni lehetett, hogy a Khumbu-jégesés naponta változik, de merőben más ezt megtapasztalni. Immár hatszor keltünk át rajta és ezalatt szinte teljesen átalakult az út. Komplett létrák tűntek el, hatalmas tornyok dőltek össze, hasadékok nyíltak ki és záródtak össze. Mintha a jégesés-doktorok is lazábban vennék a feladatukat, hogy finoman fogalmazzak, nincs teljesen naprakészen az út. Néha száz méter mély hasadékot kell átugrani kötél és létra nélkül, néha hiányzik a létra néhány foka, néha pedig csak úgy lóg a levegőben. (A legjobb a létra nélküli útvezetés, de ez nem mindig megoldható.)

Továbbra is egyik kedvenc (talán kényszeres) időtöltésünk a kajákról történő fantáziálgatás, ami akklimatizációnk előrehaladtával már felsőbb táborokban is jelentkezik. Most már odáig ment a dolog, hogy a kettesben rákívántunk a lángosra (ki-ki ízlése szerint nagymama féle, Hilda féle, balatoni, stb.) és lerádióztunk Lajosnak, hogy be jó is volna...

Amúgy hihetetlen, hogy Lajos miket ki tud hozni az adott alapanyagokból (ide értendő a szakács stáb is) és konyhából. Néha meg sem lehet különböztetni az otthonitól, olyan finom, néha pedig mesterien ráérez, hogy milyen kaja esne jól a csapatnak, mi pedig csak ámulunk. Amúgy dicséret illeti a szakácsokat is, akik egyedül sem vallanak szégyent. 

Mondhatni, hogy csapatunk ismertsége tovább fokozódik, most már nem nagyon van olyan expedíció, aki ne hallott volna rólunk. Ez egyrészt azért van, mert többször megfordultunk már felsőbb táborokban és ott is, az út során is szóba elegyedtünk mászókkal, serpákkal, másrészt egy-két expedíció van csak, aki oxigén nélkül mászik és ők előbb-utóbb felkeresik egymást. (Már meg is történt.)

Most, hogy közeledik a csúcsmászás, napi kapcsolatban vagyunk a Lhotse expedíciókkal és keressük egymást az időjárást és mászási tervet illetően. Jelenleg úgy néz ki, hogy 16-án megyünk a kettesbe, 17-én a hármasba, 18-án a négyesbe és 19-én megyünk a csúcsra. Lehetne ez apu szülinapi ajándéka, csak kérdés, hogy ki adja kinek?!

Jelenlegi állás szerint a kuloárban -ami az út nehezebb és veszélyesebb része- nagy a hó és egy ember, vagy kis csapat nem sok eséllyel vágna neki (hacsak nem hívják Kukuczkának), ezért próbál összefogni a Lhotse csapat és 10-12 fő egyesíti az erejét, a hótaposást illetően.

Hogy addig se unatkozzunk, folytatjuk filmművészeti ámokfutásunkat, aminek Lajos próbál néha gátat vetni, több-kevesebb sikerrel.

A paletta nagyon széles, általában két véglet között mozog. Ezek voltak:

Hamlet, Üvegtigris 3, A velencei kalmár, Terminátor 4, Az, A remény rabjai, Bűn és bűnhődés, A Thomas Crown-ügy. (Az én gépemen is lett volna még néhány klasszik darab, de ugyebár....)

Ki lehet találni, hogy melyik mű, kinek az ajánlásával forgott...

Lajossal továbbra sem sikerült megszerettetni az Üvegtigrist, pedig egy ideje rajta vagyunk a témán, sőt maga Rudolf P. is, akinek még több köze van hozzá. Zsolttal egyik délután nekiestünk a harmadik résznek és nagyon jót szórakoztunk rajta. Én elég idegesen kezdtem, mert a gépem éppen végelgyengült és egy jakcsorda egy óráig ott kolompolt a háttérben. Ezért az elejét kifejezetten frusztrálónak és erőltetettnek találtam, de lehet, hogy másodszorra jobb lenne. Aztán megjelentek olyan elemek, amiktől érdekes és szórakoztató lett a film, bár nem kifejezetten alaptábori körülményekhez igazodtak. Összességében jót szórakoztunk, érdemes volt végignézni, de azért az első rész marad az etalon.

Közben befutott az indiai lány is serpájával, aki egy birka türelmű ember, de most nagyon ki van kelve magából. Ami nem is csoda, az már sokkal inkább, hogy a lány még él. Természetesen nem tudott felmenni, még oxigénnel sem, de kb. két hetet töltött a kettes táborban és három napot a hármasban. Újabb rekordot dönthetett, mert reggel hétkor indult a kettesből és éjfélre ért a hármasba. Hihetetlen figura....

Egyelőre ennyi, hacsak nem tör rám a krónikus írhatnék, akkor a csúcsmászás után jelentkezem legközelebb...

Üdv,

Tibi

2011-05-08, Everest alaptábor

Halihó, na csak úgy koncepció nélkül belevágok az írásba, most éppen Zsolt gépéről. (Az enyém, mint Sadhasiva Mahapreta, a Nagy Tetem, itt hever élettelenül mellettem.) Lássuk, hogy mi sül ki belőle. Mécs Laci és Lajos éppen egy követ próbálnak elgörgetni, ami Lajos sátra felett lebeg és bármelyik éjszaka váratlanul (ill. nem is annyira), álmában lepheti meg. Zsolt iPhone-on játszik pókert, szerintem ő fejlődött a legtöbbet ezen a téren, hiába hoztam két pókerkönyvet magammal. Lassan azért én is végig érek rajtuk... Gál Laci a szokásos, napi jelentését írja. (Ma több, mint egy óráig gép nélkül maradt és már kezdtünk aggódni az egészségét illetően.)

Ma találkoztunk Edurne Pasaban-nal (baszk), akiről valami furcsa szeszély folytán a mi budisátrunk mellett forgatott egy stáb. Ő és Gerlinde Kaltenbrunner (ausztria) a legismertebb női hegymászók, mindketten 13 nyolcezresen álltak, oxigén nélkül. Ha Edurne megmássza most az Everestet, akkor ő teljesíti előszőr a 14-et és a legsikeresebb női hegymászó lesz. Felfelé menet Zsolttal már találkoztunk vele, akkor is ugyanilyen kedves, mosolygós volt, sztárallűrök nélkül. Most megkínáltuk egy adag női pálinkával (mézes), amit kis unszolásra elfogadott.

A mindennapok amúgy elég csendesen, jó hangulatban telnek. Reggel 8 körül riadunk fel, amikor Kamal (konyhafiú) vagy Lajos "Káfé redi" felkiáltással ébreszti a csapatot. Egy óra kávézás alatt vagy politizálunk, eszmét cserélünk, jobb napokon a Khumbu-jégesést vagy a Nuptse-t bámuljuk és elméletben másszuk... Tegnap egy nagyon ügyes kötélparti hajtott végre nem mindennapi mászást a Nuptse jégmezőin, őket követtük egész napos figyelemmel... Kilenc körül reggelizünk, általában valami magyaros reggelit. (Egyre gyakrabban esik jól az üditő változatosság...) Reggeli utána jön a küldés/fogadás, ami mostanáig úgy nézett ki, hogy kiálltam az út melletti nagy kőre -a trekkingesek valami modern apostolnak gondolhattak és folyamatosan fotóztak- és elkezdtem forogni kezemben (régi békeidőkben a sajátommal) egy laptoppal, minél erősebb 3G vételt keresve. Amikor ez megvolt gyorsan letöltöttem a leveleket, feltöltöttem a képeket, stb... Mostanra ez annyiban változott, hogy tegnap a Khumbu-gleccseren találtunk egy helyet, ami 10 percnyi sétára van tőlünk és nagyon stabil, gyors 3G elérés van, úgyhogy oda fogunk lejárni kommunikálni. Tegnap már egy skype interjút sikerült is összehozni a 4bakancs-csal. Most is oda készül a csapat, úgyhogy hamarosan be is fogom fejezni a jelentést.

Az imént jött egy amerikai vezető és mondta, hogy az egyes táborban néhány Monte Rosa (mi is ezzel az irodával vagyunk itt) sátrat szétkapott a szél és ők begyűjtötték őket. Ezek minden bizonnyal az indiai és/vagy japán mászótársaink sátrai lehettek. A rosszabb hír viszont, hogy a kettes, hármas táborban is hatalmas szél tombolt tegnap és állítólag röpködtek a konyhasátrak, közösségi sátrak, meg minden egyéb, amit ért a szél. Most mi is aggódhatunk a sátrainkért, mert ugyan lefixáltuk őket kövekkel, jégcsákányokkal, bambusszal, hószögekkel, mindennel, amink csak volt, de nem voltak lekötözve hegymászó kötelekkel... Ha azok elszálltak, akkor az több szempontból is "szívás". Benne volt a csúcstámadásra minden felhordott felszerelésünk: kaja, gázfőzők, edények, gázpalackok, polifoamok, jégszerszámok, beülő, jumár, hágóvas, ereszkedő nyolcas, karabinerek. Ezek súlyban és értékben is elég sokat nyomnak, egy részüket itt nem is tudnánk pótolni. Szóval nagyon reméljük, hogy állnak még sátraink. :) Küldés/fogadás után van némi reakció rájuk és már közeledik is az ebéd, van esetleg némi pihenés előtte.

Na, majd igyekszem innen folytatni, a többiek elindultak a gleccserre, úgyhogy megyek én is...

Üdv, Tibi

2011-05-06, Everest alaptábor

Erőss Zsolt képeivel

-Ez a rész csak lazán kapcsolódik az expedícióhoz, főleg a Lhotse
mászáshoz, türelmetlenebb olvasók nyugodtan kihagyhatják!-
Régóta van bennem egy olyan késztetés, hogy egy jégszerszámot átüssek egy
kinyitott laptop monitoron. Nem érzem úgy, hogy ez elfolytott agresszió
lenne, de lehet, hogy tévedek. Szomorú tendencia, hogy a vágy tárgya egyre
inkább saját laptopom. (Pedig lehetne pl. Gál Lacié is, amin most éppen
gépelek...)
Mivel szeretem a végleges megoldásokat, nagy lelkesen vettem egy
csúcskategóriás MacBook-ot, gondolván, hogy majd hosszú évekig nem kell
laptop kérdéssel foglalkozni és lesz egy megbizható, minden körülmények
között működő gépem. Micsoda tévedés! Már a tavalyi Cho Oyu expedíció után
(akkor még 5700-on elketyegett, bár az akkumulátor teljesítmény
átmenetileg a tizedére esett vissza), visszatérvén a normális légköri
nyomásra, a winchester felmondta a szolgálatot. (Néhány napnyi anyázás,
szívás, installálás, anyázás után még húzta néhány hétig, de aztán csere
lett a vége.) A csere winchester több hónapig bírta, de aztán annak is
csere lett a vége. (A CD meghajtó lerohadására -amit egy olcsóbb laptop
áráért csérltek volna ki- nem térek ki.) Végül vettem egy eredeti Apple
winchestert, ami ugyanolyan, mint bármely Seagate, Toshiba, stb., csak
Apple boltban árulják és jóval drágább. Ettől azt vártam, hogy kitart
legalább addig a bizonyos jégszerszám csapásig, esetleg tovább. Mivel a
hitemet már kezdtem elveszíteni az Apple termékekben (na  jó, a MacBook
laptopokban), nem lepődtem meg, hogy ez a winchester is idő előtt
lerohadt, természetesen  mikor a legjobban kellett volna. Miközben a
többiek vígan használták Dell és Lenovo gépeiket, főleg Linux (esetleg
Windows) oprendszerrel, én már annak is örültem, hogy hajlandó volt
őméltósága elindulni. Néha órakig nem indult, csak járt a "virágszirom"
körbe-körbe, aztán egyszer csak gondolt egyet és elindult...
Na jó, erről a témáról (most) nem írok többet, mert egyrészt már én is
unom, másrészt közben volt egy ebéd is és kizökkentem a témából.
Konklúzió: Normál körülmények között használtam 5-6 laptopot (Compaq, HP,
Dell), de egyikkel sem volt annyi problémám, mint a MacBook-kal.
Szélsőséges  körülmények között voltak nála gyengébb versenyzők, de erős
jóindulattal is csak a középmezőnyben végzett. Összességében azt javaslom,
ne vegyetek MacBookot, mert az érték/ár arány katasztrófális. (Ha működik,
akkor persze elég jól teljesít és ez kompenzál valamennyit a
gyengeségeiből.)
A legnagyobb vicc az egészben, hogy ezt az operációs rendszert van pofájuk
Snow Leopard-nak hívni! :) Oké, hogy Steve Jobs szereti a nagymacskákat,
de akkor legalább -10 fokig bírná ki, mint bármelyik gagyi-szar Windows.
Hogy mennyit cikiztek -teljes joggal- a többiek. :S
Ahogy Zsolt mondta, néha a nem szponzoráció is szponzoráció! Mi lett volna
velünk, ha csak ilyen gépeket hozunk magunkkal?! Most egyáltalán nem lenne
kommunikációnk a külvilággal... Így csak az én jelentkezéseim, kép
küldéseim csökkennek.

-Ez már kicsit szorosabban kapcsolódik az expedícióhoz, főleg a Lhotse
mászáshoz.-
Tegnap (2011-05-05) értünk vissza a hármas táborból (C3), miután egy három
napos, kimerítő élményben volt részünk.
3-án felmentünk a kettes  táborba (C2), amihez már jól voltunk/vagyunk
akklimatizálódva. A felmenetel is rövidebb ideig tartott, mint első
alkalommal és kevésbé merített le bennünket. Zsolttal kb. egyszerre
mozogtunk és míg múltkor elég sok serpa húzott el mellettünk, most mi
tettük ezt 25-30 hegymászóval és még néhány serpával is. (Mi most
veretlenek maradtunk.) Persze ez az egész nem a versenyzésről szól és
visszaüt, ha valaki kihajtja, lemeríti magát. Inkább csak érdekesség és
valamennyire mutatja az akklimatizálódást. Ilyen összehasonlításokat már
csak azért sem érdemes tenni, mert elnézve az oxigénes mezőnyt, az első
négy helyre esélyes lenne csapatunk.
Este nagyot főztünk Zsolttal, egy liter gombalevest, mégtöbb teát, egy
zacskó hántolt szotyit. Az éjjel eseménytelenül telt, kevés forgolódással,
viszonylag jó alvással. A lábam eléggé fázott, úgy látszik, hiába cipelem
a nagy hálózsákot, az ellen nem véd...

4-én lassan kászálódtunk ki a sátorból, legfőbb mozgatórugónk az volt,
hogy az éjjel megfagyott kondenzcsapadék a tűző nap hatására elkezdett
ömleni a nyakunkba és mindent szétáztatott a sátorban. Mindannyian elég
gyengének éreztük magunkat és elnézve a fölénk tornyosúló (na jó, a
messzeségben emelkedő) Lhotse-falat komoly kétségeink voltak, hogy képesek
vagyunk-e megmászni azt és kiépíteni a hármas tábort.
Erőt vettünk magunkon és nekiláttunk a feladatnak. Az is több óra volt,
hogy a fal aljáig elvonszoljuk magunkat, itt bevártunk egymást, rádióztunk
egyet Lajossal és megkezdtük haladásunkat a falon. Mindjárt egy nagy
jégomlás fogadott bennünket, ami a méretéhez képest pozitívan sült el,
balesetmentesen. Kis balszerencsével akár 10 embert is lesodorhatott volna
a falról, esetleg a fal alján készülődőket lapíthatta volna ki... Laci és
Zsolt balra, G. Laci és én lefelé manővereztünk, számunkra is meglepő
sebességgel...
A fal véget nem érőnek tűnt és újra úgy éreztük magunkat, mint legutoljára
a kettes táborba menet. A két sátorhely kialakítására 7100 méter
magasságában került (volna) sor, de ott fent már elég korlátozottak a
lehetőségek. Egyrészt elkeltek a jó helyek, másrészt egy 50-60 fokos
jégfalon kell kivágni a sátorhelyet, ami tengerszinten, kipihent
állapotban is több órás művelet lenne. Így aztán nem is volt olyan nehéz
meggyőzni magunkat és egymást, hogy egy sátorhely tulajdonképpen elég
nekünk, pontosabban a cuccainknak. Hiszen ott vannak a kereskedelmi
expedíciók nagy sátrai, puha polifoammal, tágas belső térrel... és
ráadásul egytől-egyig üresek!
Így is lett, bevackoltuk magunkat a szokásos párokban és berendezkedtünk
az éjszakára, ekkorra már rendesen átfagytunk és kimerültünk. Ittunk még
egy adag meleg teát és próbáltunk aludni. Nekem a lábfázás miatt nem
nagyon ment... (Pedig nem vagyok egy fázós fajta.) ...Zsolt saját
bevallása szerint jól aludt, bár én másképp érzékeltem.
Legközelebb már jobb lesz, bár összességében így sem volt rossz. Nem fájt
a fejünk, nem kavargott a gyomrunk, nem voltunk hegyibetegek, stb.
Akik türelmesek (és figyelmesek) voltak, megkapják jutalmukat és
megtudhatják, hogy mire is való az almaszirom.

5-én reggel(i)re Zsolt megfőzte szépen a teljes adagot és nagyon jó,
kompót hatású készítményt varázsolt belőle. Ízre és állagra nagyon
kellemes volt, vetekedett a Gerda ajánlásával készült bébipapival. 7100
méteren már a vízet is képes kihányni az ember, ahhoz képest jót
falatoztunk...
Indulás előtt még alakítottunk kicsit a (saját) sátorhelyen és próbáltuk
lefixálni, hogy ne vigye el a vihar. Ebben leginkább Mécs Laci
jeleskedett, a többiek inkább a fixkötelek felé kacsintgattak. Vágytunk az
oxigéndúsabb levegőre és a mozgás nyújtotta felmelegedésre. A falon
villámgyorsan leereszkedtünk, a jól bevált serpa módszerrel száguldoztunk
el az értetlenkedő "hegymászók" mellett. 20-40 perc alatt tettük meg a
felfelé 2-4 órás utat.
A fal aljában találkoztunk amerikai, síelős barátainkkal, akik várták a
napfényt, hogy melegben mehessenek a falon fölfelé. Hiába bíztattam őket,
hogy hidegben sokkal jobb (és könnyebb). Jamie már kétszer lesíelt a
Lhotse-falon, ami jó viszonyok között megoldható, de mindenképpen őrült
mutatvány. Alpesi körülmények között mi is megtennénk, de 7000-8000 méter
magasságban eddig kb. 10 ember vállalkozott rá...

Közben a hegy elkezdte szedni az áldozatait, ahogy a társaságok nagyobb
magasságokba és veszélyesebb helyekre érnek. Tudomásunk szerint egy
haláleset, egy lábtörés és egy vakulás (fél szemre) az eddigi mérleg.

Visszatérve a táborba komoly probléma fogadott bennünket. Az egyik
összekötőtisztnek revelációja támadt és ráeszmélt, hogy nem loboghat csak
úgy nemzetiszínű zászlónk egy póznán, önmagában. Kell, hogy vele azonos
póznán lobogjon egy nepáli zászló is, ha egy mód van rá, a mienk felett.
Mi nem vettük olyan komolyan ezt a problémát és így a fenyegetést sem.
Mivel csak üzentek, jeleztük, hogy egy személyes megjelenést
méltányolnánk. Magyarul, ha akarnak valamit, jöjjenek ide és ne
üzengessenek a szakácson keresztül. Egyedül Radzs kezelte a helyén (nepáli
helyén) az ügyet és kérte, hogy amíg nem jön meg a nepáli zászlóval, addig
vegyük le a sajátot is. Mikor jeleztük, hogy szó sincs róla, más
sporteseményen is kint vannak a zászlók, ráadásul itt az alaptáborban is,
jobbnak látta, ha távolból intézkedik.
Egyszer csak azt látjuk, hogy kint van a nepáli zászló is, a mienk felett,
ahogy kell. Helikopterrel érkezett Luklából! :) Bizony a zászlók fontos
dolgok...

A tavalyi penészes csülökhöz képest kímélő koszt fogadott bennünket
vacsorára (ebédre), fokhagymaleves és paprikás krumpli (jó zsíros,
kolbászos, szalonnás, stb). Ennyi koleszterint (értsd: zsírt és egyéb
trutyit) én otthon egy év alatt nem eszek meg, csoda, hogy a gyomrom még
nem lázad. A pszichém már kezd egy kicsit. A legjobb fantáziálgatások
amúgy a kajáról mennek. Testületileg, nem csak nekem... (zserbó, pizza,
főzelékek, McDonald's, stb.) A kajálás után pedig a különböző italokról.
Ez főleg a Khumbun és a Hallgatás Völgyében ölt kritikus méreteket.

Egyelőre ennyi, Laci is hozzáférhessen a gépéhez.

Üdv,
Tibi

Tibi levele:

2011-04-30, Everest Basecamp

Tegnap értünk vissza az első komolyabb megmérettetésünkről, a kettes táborból, így aztán kellett egy nap pihenő, hogy komolyabban billentyűzetet ragadjunk. Nehéz szavakba foglalni, hogy a Khumbu-jégesés és a Hallgatás Völgye mennyire magával ragadó hely, főleg egy olyan amatőr hegymászó számára, aki lelkesen falta a teljes(?) hegymászó irodalmat és olvasmányai során lépten-nyomon ezekbe a különleges helyekbe botlott. A Pareto-elvet alkalmazva igyekeztem a képekkel a hatás nagy részét visszaadni, a következő alkalommal majd próbálok elveszni az apróbb részletekben és a hely különlegességeit lefényképezni.

Zsolttal kettesben indultunk el, valamikor fél hat körül, meglepően világosban. A hátizsákjaink induláskor 15 kg körül lehettek, de ez a súly egy-egy óra (ill. 100 m szintemelkedés) elteltével legalább +1 kg-mal nehezebbnek érződött. Az egyes táborig (6100 m), ami kb. a jégesés vége, úgy éreztük, hogy elég jó iramban haladunk és nem is voltunk túlságosan fáradtak. (Ennek ellenére 5 óra alatt tettük meg a távot.) Itt egy rövid pihenőt tartottunk, mialatt Mécs Laci utolért bennünket, akik később indultak Gál Lacival. Egy pillanatra eljátszottunk a gondolattal, hogy az eredeti tervünktől eltérően felállítunk itt egy tábort és másnap megyünk tovább. Milyen könnyű is lett volna :) (Amúgy így csinálják a kereskedelmi expedíciózók, akiknek ráadásul serpa cipeli fel szinte a teljes felszerelést.)

Mi azonban nem akartunk eltérni az eredeti tervtől, ami abból állt, hogy hit and run taktikával egy nap felrohanunk a kettes táborba (6450 m), ott eltöltünk egy kellemesnek biztos nem nevezhető éjszakát és másnap "leszaladunk" az alaptáborba.

Folytattuk előrenyomulásunkat a Hallgatás Völgyében, a 2 órásnak gondolt út hosszabbra sikerült és a végén már inkább vonszorgás jellemezte tempónkat. Hiába, 1100 méter szintkülönbség, akklimatizáció nélkül rendesen ki tudja meríteni az embert.

Lacival felállítottuk az egyik sátrat, előkészítettük a másiknak a helyet, Zsolt közben főzött teát. Mire kényelmesen előkészülődtünk az estéhez, meleg, puha sátorhoz, megérkezett Gál Laci is a másik sátorral. Nagyon erőt kellett venni magamon, hogy ne anyázzak, mikor kimásztam újra a hidegbe és nekiálltunk felállítani a másik sátrat. Utána én is főztem egy nagy adat teát és előszedtem egy adag szárított epret. Valamiért isteni íze volt :)

Összességében jobb állapotban voltunk, mint tavaly a Cho Oyu egyes táborban, ami szintén 6400 méteren volt. (Minden bizonnyal az Island Peak miatt.)

Felcipeltem magammal egy ősrégi mobiltelefont, hogy Jutka húgomat szülinapján felköszöntsem, de az állításokkal ellentétben nem volt térerő. Úgyhogy innen is boldog szülinapot! :) Tavaly mikor a C1-be érkeztünk, anyunak volt szülinapja és Szlankó Zoli műholdas telefonján fel is tudtam hívni :)

Mivel össze-vissza ugrálok a levélben és nagy itt a jövés menés és amúgy kezd is mínuszba menni a hőmérséklet, most itt abbahagyom. Elkezdem egy stílusban a levelet és a különböző ingerek hatására kezd átmenni egy teljesen másikba, ezt meg ugye nem engedhetem meg?! :) Majd folytatom holnap, vagy azután, ha még nem megyünk újra feljebb, immáron a hármas táborba, a Lhotse-falra.

Még annyi, hogy néha Lhotse, néha Lhoce, mi sem tudjuk, hogy melyiket használjuk. Ami biztos, hogy a nepáliak "loce"-nak (és nem "locse"-nak) ejtik. Ennek egy angol átírata lett később a Lhotse. Ha viszont magyarítani szeretnénk és Lhoce-t használnánk akkor nem szerintem nem kellene bele a "h", a Loce pedig olyan furcsán hat. Na mindegy, vannak nálam nagyobb nyelvészek is a fedélzeten...

A két nap alatt sok serpával és hegymászóval találkoztunk, beszélgettünk és meglepő volt látni elismerő tekintetüket, ami több dolognak is szólhatott:

• Első: serpák segítsége nélkül mozgunk a hegyen, ami ugye plusz súlyterhet és felelősséget ró a mászóra, másrészt magabiztosságot és önálló döntéshozatalt feltételez.
• Második: tudnak az expedíciónkról és többször ők kérdeztek rá (főleg serpák), hogy mi vagyunk a magyarok? Ez azért van, mert nagyon kevesen másznak tiszta módszerekkel, oxigén és serpa nélkül. Nem számoltuk össze, de itt is 5 alatti lehet ez a szám, tavaly a Cho Oyu-n állítólag 3 ilyen expedíció volt. A nyugati  (kereskedelmi) mászók pedig csak bólogatnak, hogy hát igen, a kelet-európaiak így másznak :)
• Harmadik: a serpák körében nagy feltűnést kelt Zsoltnak a lába, amit úgy is hívnak, hogy robotleg (vagy Zsoltot egyszerűen: the man with the artificial leg). Ilyenkor csodálattal vegyes tisztelettel veszik kézbe és méregetik a lábat. Még a saját konyhaserpáink is, akik ezt már többször megte(he)tték. Ilyen videókat majd mutatunk, csak legyen alkalmunk feltölteni.

A táborból értesültünk indiai mászótársunk negatív rekordjáról, akinek 24 óra alatt sikerült megtenni a BC (alaptábor) és C1 (egyes tábor) közötti útvonalat, úgy, hogy serpája vitte -erre lehet mondani, hogy "nehéz kenyére"- felszerelése nagy részét. Őszintén foglalkoztat, hogy mi motiválhatja az illetőt. Ha visszatér (feltehetőleg heteken belül), neki fogom szegezni a kérdést.

Amúgy a hírközlés még mindig nagyon döcögős innen, de azért próbálkozunk. Az aggregátort Lajos leleményes módszerekkel már megjavította, de még nincsen olaj (Radzs érkezéséig), ezért napenergián tengődünk. Ezzel még el is lennénk, de akkor no Shakespeare, no culture, csak a száraz kommunikáció. Viszont a műholdal telefon és a mobil internet is ki van téve az időjárás szeszélyeinek, így aztán hol van, hol nincs.

Mivel időjárás előrejelzés hazánkból nem érkezik, ezért az itteni információkból tesszük össze, hogy mi várható itt és a hegyen. Ha tudtuk volna, hogy ma még kitart a jóidő, nem kellett volna két napos hosszú menettel lestrapálni magunkat, hanem kényelmesen pihentünk volna a C1-ben, másnap irány a C2. De mivel egy holland valakitől :) azt az infót kaptuk, hogy másnap jön a rosszidő, kapkodtuk a bakancsokat, hogy leérjünk. Persze ráértünk volna másnap is :)

Az alaptáborban jó a hangulat, egyelőre főleg a napi három étkezés körül forog. A köztes időket kitöltjük levélírással, beszélgetéssel. Várjuk a leveleket a lhoce at himalajaexpedicio.hu címre, ezt Szasza kapja meg a HVG-nél és feltölti egy FTP szerverre, amihez mi is hozzáférünk műholdas telefonon keresztül és 1-2 naponta leszedjük. (Ha lehet, naponta kétszer is.) Én azért néha a saját leveleimhez is hozzáférek, úgyhogy oda is jöhetnek. :)

Kezd hideg lenni, úgyhogy pehelybe bújok :)

Tibi

PS: Képek hamarosan, most arra nincs kapacitás...

2011.04.27.

Tibi levele az elmúlt napokról:

Azt hiszem, hogy Tengboche óta nem jelentkeztem. Még Katmanduban vettünk Lajossal egy 3G-s telefonkártyát és egy adaptert, amivel az Ncell telefonhálózaton keresztül tudunk (gyorsan) internetezni. A 3G-s lefedettség azonban elég korlátozott volt útközben is és sajnos a mi alaptáborunkban sem elérhető, ezért egyelőre akadozik az itteni kommunikáció. A másik hátráltató tényező az elektromos áram hiánya volt, helyenként 600 rúpiát, azaz kb. 1700 forintot kértek egy óra töltésért és ha jól emlékszem, kb. kétszer annyi volt az internet használata.

Szóval Tengboche után a trekkingesekkel néhány nap alatt felvonultunk az Everest alaptáborba, erről főleg Gál Laci küldött rendszeres beszámolót, ezért erre nem térnék ki. Az alaptáborban eltöltöttünk egy éjszakát és elindultunk, hogy megmásszuk az Island Peak-et (Imja Tse). A cél az volt, hogy 11 ember (7 trekkinges és 4 hegymászó) feljusson erre a gyönyörű "trekking csúcsra". Azért írtam idézőjelbe, mert nehézségekben messze felül múlta várakozásainkat. Egybehangzó véleményünk, hogy jóval nagyobb teljesítmény, mint a Mont Blanc, Elbrus vagy Kilimanjaro.

Az alaptábor 5100 méteren van, ahová délután érkeztünk meg, felállítottuk a sátrakat és főztünk egy kis levest. Mónival és Ferivel osztoztunk a sátramon, nálunk zöldborsó és rókagomba leves volt a menü. Utána néhány órára lefeküdtünk aludni, hogy éjjel egykor kikászálódjunk a hidegbe és megkezdjük az 5-6 órásnak tervezett mászást. A trekkinges csapaton reggel érződött az izgalom és a hegytől (feladattól) való tartás. Ennek lett a következménye, hogy ketten korán visszafordultak, ketten pedig később, már kondíciós problémák miatt. Egyfajta küldetésemnek éreztem, hogy Mónit és Ferit feljuttassam a csúcsra, de sajnos kudarcba fulladt a próbálkozás. Majd ha hazaérünk, az Alpokban korrigálunk, talán egy Glocknerrel.

4-5 óra menet  után Ferivel 5750 méterig felküzdöttük magunkat, de itt nagyon eltökéltté vált visszafordulás tekintetében. Idáig volt benne egy nagyon kellemetlen Cho Oyu dágványnál is rosszabb és hosszabb terep, volt benne II-II+ sziklamászás sötétben (fejlámpám merülőben volt, tartalék akksit nem vittem, tudtam, hogy telihold fénynél fogunk mászni), a lassú tempó miatt lassan lemaradtunk mindenkitől, ezért az utat is gyakran keresni kellett, néha improvizálni új útvonalat. Ennek extrém módját csinálta egy négyfős skandináv csapat, akik akaratlanul is komoly kunsztokat mutattak be, olyan kitett helyeken, hogy nézni is rossz volt őket. Ezek pszichésen elég megterhelőek tudnak lenni, főleg, ha az embernek nincs ilyen irányú tapasztalata és nem erre készül. Így nem csodálom, hogy Feri is besokallt, pedig szemmel láthatóan bírta volna még erővel.

Miután egyedül maradtam, szaporáztam a lépteimet és kb. egy óra után be is értem a többieket, akik a havas résznél éppen öltözködtek. Előkerültek a beülők, hágóvasak, jégszerszámok… A mellénk rendelt guide vezette a kötélpartit és megkezdtük az utolsó, leglátványosabb részét a mászásnak. Gyönyörű gleccseren haladtunk, hatalmas hasadékok között, enyhén emelkedő terepen, ami 6000 méter környékén nem is tünt annyira enyhének. Aztán következett az út legnehezebb része, egy 160-180 méter magas, 65-70 fokos jégfal. Máig csodálkozunk, hogy nem történt komolyabb baleset a falon. Elképesztő, hogy milyen gyúrószkodás (az erdélyi partizánok kedvéért) ment a falon. 2-4 kötél ment egymás mellett, de egyik sem ért végig a falon, ezen vonszolta felfelé magát 20-30 ember, ki-ki vérmérséklete és állapota szerint. Volt jumározás, jégmászás, kötélmászás, stb… A felfelé és lefelé törekvést nehezítette a hulló tárgyak áradata. Volt ott fej mellett elzúgó hágóvas, ereszkedő nyolcas, hátizsák, kötéltekercs, amit már hullának néztünk, stb… Szóval egyfajta bizarr nyüzsgés volt a jégfalon, amit még érdekesebbé tett a feladat, hogy három trekkinges barátunkat is fel kellett juttatni, akik nagy erőfeszítések árán felküzdötték magukat odáig, de nem volt tapasztalatunk a vertikális közlekedésben.

A végeredmény:

Island Peak - Trekkingesek: 4 - 3 (Janalik Radek, Monostori Aurél, Szárnya István)

Island Peak - Hegymászók: 0 - 4 (Erőss Zsolt, Gál László, Horváth Tibor, Mécs László)

Jutalmunk az lett, hogy díszpáholyból csodálhattuk meg a Lhotse déli falát, amelyik talán a legnagyobb hegymászó feladat és minden himalájai róka eljátszik a gondolattal, hogy egyszer megpróbálja a szinte lehetetlent… Ráadásnak még ott volt a Makalu látványa is, az egyik legnagyobb összefüggő masszívum és Földünk 5. legnagyobb hegye… Szóval akadt látni- és fotóznivaló bőven.

Szerintem beszéljenek helyettem a képek.

A lefelé út hosszú és eseménytelen volt, már nagyon untuk a végére, azt hittük, sosem lesz vége. A táborban kicsit pihentünk, ittunk, majd összepakoltunk és levonultunk Chukung faluba és ott töltöttük az éjszakát. Este még kártyáztunk és ettünk egy jót. Hosszú nap volt, 17 órát meneteltünk, másztunk, pakoltunk és talán 3-4 órát pihentünk, leginkább 5000 méter feletti magasságban.

Másnap külön váltunk a trekkinges csapattól, ami elég nehezen ment, mert jól összeszoktunk, megkedveltük egymást és persze akadtak régebbi ismerősök is a társaságban. Ők Namche és Lukla felé vették az irányt, mi pedig Lobuche és az Everest alaptábort céloztuk meg..

Érdekes volt a hangulatváltozás is, ami bekövetkezett a csapatunkban. Minden kicsit komorabb lett, amit okozhatott a szétválás és a időjárás romlása is, de szerintem leginkább az, hogy előtérbe került A feladat. Eddig vígan trekkingelgettünk, megmásztunk egy hatezrest, jókat ettünk-ittunk, most viszont teljes mellszélességgel a Hegy felé vettük az irányt. Pár nap múlva már a Hallgatás Völgyében ballagunk felfelé, ahol minden egyes szakasz maga a hegymászó történelem. Ki-ki könyvekből vagy személyesen már több-kevesebb ismerettel rendelkezik a helyről, de mindannyian várjuk a személyes találkozást.

Ez a hangulat egészen Lobucheig tartott, ahol az eddigi legviccesebb (szürreálisabb) élményben volt részünk. A múltkori szállásunkon nem volt hely, ezért Laci elindult keresgélni egyik irányba, én a másikba. Laci talált is egy helyet, ahol 3500 rúpia egy szoba, ezalatt Zsolték előtt összeesett és haldoklott valaki magashegyi betegségtől én pedig rábukkantam Nepál legkülönlegesebb fogadójára. Már a bejárat is gyanús volt, de ahogy beléptem, úgy éreztem, hogy a Star Wars egyik kocsmajelenetébe csöppentem. Egy zsúfolt, nagy terem fogadott, minden tekintete rám szegeződött (furcsábbnál furcsább alakok), éppen csak a klarinét aláfestés hiányzott. Szállást nehezen, de sikerült kapni, úgy tűnt, hogy csak a szimpátia alapján. A többiek szerint egy nagyobb csoport elhagyta a helyet és inkább a tizenhétszer drágább szállodát választották. :)

Próbáltam vázolni a helyet és a hangulatot, de a többiek nem értették, amíg be nem léptek a terembe. Utána viszont egy egész estés derűltség, kvázi eufória lett úrrá a csapaton és nagyon jó hangulatban voltunk másnap indulásig. Biztos mindenkinek volt már olyan érzése, hogy körülötte minden és mindenki furcsa (esetleg nem igazi vagy megrendezett az egész jelenet) és csak ő normális. Nekünk ilyen hangulatban telt az este, amit tetézett teherhordónk jelenléte. Nagyon furcsa szerzet a kis hagyma alakú sapkájában, de képes két 30kg-os nagy hordót órákon át cipelni. Mivel csak mi voltunk a "barátai", próbált csapódni hozzánk (beszélgetni nem tudtunk addig sem), kereste a társaságunkat. Aztán szépen, lassan bedolgozta magát, a helyre. Először koszos poharakat gyűjtött, majd edényeket, később pedig már nagy kosárral a hátán forgolódott és persze mindig lecsapott a lepattanókra. (Értsd: megette-itta a maradékokat.)

Na, most befejezem, mert elég régóta vagyok gép előtt és nem ártana némi mozgás is. Lényeg, hogy másnap rohamtempóban (kb. 3 óra) felmentünk az alaptáborba, jókat ettünk-ittunk és este megnéztük a Hamlet egyik nagyon jó feldolgozását. Lajos fejébe vette, hogy kulturális reformot hajt végre a társaságon és idén a Karib-tenger kalózai (aka balatoni rapsic) helyett klasszikusok társaságában töltjük az estéket.

Amúgy most a közösségi sátorban vagyunk, reggeli után és várjuk a 11 órai pudzsát. A többiek a képeinket nézegetik, válogatják, én levelet írok és Creedence-t hallgatunk. Ma mindenki fog valamit írni, képet küldeni, stb., szóval lesz információ áradat… Közben a hegyekről zúgnak a lavinák, jégomlások, érdekes látvány, hatalmas a természet ereje...

Közben vége lett a pudzsa szertartásnak, folytatjuk a levélírást, képválogatást, beszélgetést. Bejött a japán csaj (nevet még nem tudok) serpája (itt sem), aki egy elég tapasztalt serpa, sok érdekességet és adatot közöl velünk, ezekről majd később írok.

Holnap még biztos, hogy nem megyünk felsőbb régióba, tábort építeni. Legkorábban holnapután, legkésőbb azután indulunk. Mivel az Island Peak után elég jó állapotban értünk fel az Everest alaptáborba (5300 m), a cél azonnal a kettes tábor (6400 m) elérése lesz. Ehhez át kell kelni a Khumbu-jégesésen, amire nagyszerű kilátásunk van a táborunkból. Talán lehet azt mondani, hogy a(z expedíciós) hegymászás bölcsőjében vagyunk a jégesés pedig a legismertebb, leglátványosabb, legtöbbet filmezett része a Mt. Everest / Lhoce útnak. Statisztikailag ugyanakkor ez a legveszélyesebb rész, mert kiszámíthatatlan és állandó mozgásban van. Naponta változik, gleccser hasadékok nyílnak, jégtornyok omlanak össze, nincs kétszer egyforma útvonal rajta. Hogy mégis járható legyen, ezért naponta végig járják az úgynevezett "jégesés-doktorok", akiknek az a feladata, hogy járhatóvá tegyék az utat. Ezt általában alumínium létrák beépítésével oldják meg... Később még folytatom...

Egyelőre ennyi, szerintem próbálok még írni a kettes tábor előtt. A műholdas telefonunk két napja nem megy, az alaptáborban kell laptoppal keringőzni, hogy találjunk telefonhálózatot…

2011.04.19

Tibi rövid levele:

Úton vagyunk Gorak Shep-be, már 5000m felett. Háttérben a legendás Pumori. Az expediciós csapat nagyon jó formában, a trekkingesek kicsit gyengélkednek, de nagyon ügyesek....

2011.04.16.

Tibi levele

Lassan kezd minden visszaállni a normális kerékvágásba. Internet itt nem nagyon van, az is aranyárban, 60HUF/perc. A lényeg, hogy Tengboche-ban vagyunk, egy nagyon szép felmenetelben volt részünk, az eddigi legszebben. Már Namche után nemsokkal felbukkant az egyik legszebb hegy, az Ama Dablam, nemsokkal később pedig a Lhotse-Everest masszívum. A Lhotse déli oldalát láthattuk, amelyik a(z egyik) legnehezebb feladatnak számít a nyolcezresek és minden féle mászások világában. Itt hunyt el Kukuczka is.

Lenyőgöző volt látni ezeket a legendás hegyeket/falakat. Képeket az expedíció honlapjára tettünk, adatkorlát miatt, onnan tudsz leszedni.

A szobánk az Everestre és a Lhotsera néz, holnap reggel lesz fotózás. Korán egy szertartáson is részt veszünk, mivel Tengboche valójában egy kolostor és néhány ház körülötte. Itt volt az 53-as Everest mászás egyik központja is. Régen nem haladtak el expedíciók a láma áldása nélkül.

A trekkinges csapatból is mindenki jól van, kisebb problémáktól eltekintve. Néhányan egészen gyors tempóval tudtak feljönni a 6-700 méterese, meredek emelkedőn.

Az út mentén végig nagyon jól felszerelt "éttermek" és "hotelek" vannak, nagyon finomakat eszünk-iszunk.

Na lépek, mert itt nagyon sandán néz rám az ember, gondolom feküdne...

Read the rest of this post »