Erőss Zsolt és Kollár Lajos, a Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozat alapítói szeretnék elérni, hogy helyezzék hatályon kívül azt a jogszabályt, amely 2007-től az extrém sport közben sérülést szenvedőktől megvonja az egészségügyi ellátás társadalombiztosítási finanszírozását - olvasható a Magyar Nemzetben. A két sportoló ezért az egészségügyi kormányzathoz és a Fidesz-frakcióhoz fordul.

2011-06-03, Budapest - Surd - Rauris tengely

Időközben az expedíció szerencsésen hazaért Budapestre, egy rövid indiai kitérő után. Sokan kijöttek elénk a reptérre, családtagok, barátok aminek az egész csapat örült. Amúgy is lassan szinte mindenki ismer mindenkit a társaságból, amiben nagy szerepe van a Sonnhof-nak is, ami az egyik gócpont. Sőt, reptér utána még egy piknik is volt Móni jóvoltából, ahol sok sztárvendég jelen volt. :)

A történet Budapesten nem igazán fejlődött, egy-két sort leszámítva, de hát ez érthető, sok baráttal kellett találkozni és rengeteget kellet zabálni!

Végül már a család körében vagyok, hazaértem Surdra és itt fogom befejezni az Opus Magnumot, de hát itt sem egyszerű haladni vele, meg aztán pókerezni is kell valamikor…

Természetesen ott sem fejeztem be, de majd a Sonnhof falanszterben…

Ott tartottam, hogy szépen lassan ereszkedek lefelé a Lhotse-falon, miután egy hosszú éjszakán keresztül küszködtem a lábujjaim elfagyása ellen. Hátizsákomban a csapat rádiója, amit éppen Zsoltnak vagy Lacinak kellett volna felfelé cipelni. Természetesen nálam van a hírhedt bivakponyva is, amire nagyon vigyázok, mert van egy olyan érzésem, hogy későbbi expedíciókon lesz még vele dolgom… :)

Az ereszkedést persze nem szó szerint kell érteni - az túl körülményes és lassú lenne - hanem serpa-módszerrel történik, ami annyit jelent, hogy kezünk köré hurkoljuk a fix kötelet és "szaladunk" lefelé a falon, ha túl meredek, akkor esetleg mindkét kezünkkel fékezünk. A szaladás persze nem véletlenül van idézőjelben, tempónk alulról közelíti egy közepes karban lévő kisnyugdíjasét, ahogy járókerettel rohamozza a teszkó pultot, akciós a csirkefarhátért.

A hegymászás egyik szépsége, ahogy a lefelé haladás során lassan visszakapjuk az éltető oxigént. Ez néha olyan mértékű tud lenni, hogy az elhasznált energiáért kárpótol a dúsuló oxigén és sok órás mászás után szinte frissebbek vagyunk, mint előtte. Most is valami hasonlót éreztem, de ezek ellenére csak sötétben, elég fáradtan értem el a hármas tábort. Elég rosszul nézhettem ki ahhoz, hogy az első szembe jövő serpa felajánlja a sátrát és mivel a hálózsák szó is elhangzott (egész pontosan "sleeping bag"-et mondott), amire akkoriban ugrottam, nem tudtam neki nemet mondani… Na jó, még az is közrejátszott, hogy felfelé menet elbontottuk a hármas táborunkat, mert ezek a sátrak voltak hivatottak menedékül szolgálni a négyes táborban. Így aztán nem volt itt sátrunk, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy a bevessem a bivakponyvát. Szóval leereszkedtem a serpa sátrához és befészkeltem magam. Volt még egy-két korty ital a kulacsomban, amit jutalomnak tartogattam, a hármas tábor eléréséért. (Ital = olvasztott gleccserlé, citromízű porral íztelenítve, kulacs = fél literes, műanyag kólás flakon) A sátorral minden rendben volt, kényelmes és nagy sátor, mint az alaptáborunkban, talán csak egy dolog hiányzott belőle, a hálózsák. Szóval megint egy fagyos éjszakának nézek elébe… Valahogy mégsem tudtam csüggedni emiatt, hiszen az oxigén több, biztos melegebb is van és főleg van sátor a fejem felett! Csak remélni mertem, hogy Zsolttal és Lacival minden rendben van odafent és már a sátorban vannak. Abban biztos voltam, hogy Mécs Laci már a kettes táborban van.

Azért ezen az éjszakán sem voltak rémálmaim a forróságtól, gyakran kellett masszírozni a lábamat, de határozottan jobb volt, mint az előző. Itt viszont öltözködés, pakolászás közben sikerült bebólintanom valamennyi időre (kb. egy óra lehetett), úgy, hogy nem volt a jobb kezemen pehely kesztyű. Ennek persze meg is lett a következménye, mert nagyon enyhe fagyásokat sikerült összeszednem három kézujjamon is. Egy ilyen fagyos éjszaka vagy mászás után az ember mindig félve veszi le a zoknit. Nem tudni ugyanis, hogy milyen meglepetés bújik alatta. Ha túlságosan kék, az nem jó! :) Én is így tettem és szerencsére sehol nem volt túlságosan kék, de azért voltak aggályaim… (Persze innen a meleg szobából ez annyira távolinak tűnik, mintha nem is velem történt volna. Már csak némi zsibbadás, érzéketlenség maradt emlékül, ami szintén el fog múlni néhány hét, hónap múlva.)

Az volt a tervem, hogy a hármas táborban, egy nagy adag folyadékkal várom meg a fiúkat, ilyenkor arra van a legnagyobb szükség. Ahogy elkezdtem a főzéshez készülődni és pakolom ki a hátizsákom, meglepődve tapasztalom, hogy ott figyel a rádió. Gyorsan használatba is veszem, a hármas táborból ugyanis remek kapcsolat van az alaptáborral, míg például a kettesből egyáltalán nem működik. Lajos hangja kicsit feldúlt, aminek oka, hogy egy napja nem hallott Zsolt és Gál Laci felől, ugyanis a másik rádió Mécs Lacinál van, jelenleg a kettes táborban. Rengeteg hívás és kérdés érkezett felé, főleg a családtagok felől, amire nem tudott érdemi választ adni. Így, hogy kiderült a rádiós bakink, megnyugodhattunk kicsit, hogy csak nem tudtak kommunikálni, de biztos jól vannak. Bíztunk a tapasztalatukban és erejükben. Lajos is kérte, hogy maradjak és várjam őket, de akkor én már be voltam erre rendezkedve. :)

Nekiláttam a hosszú és unalmas vízmelegítésnek, amit rövid alvásokkal tettem érdekesebbé. Szerencsére volt bekészítve egy zsáknyi jég és hó, azt kezdtem el feldolgozni. Ahogy készült, azért ittam is belőle, a kedvenc citromos ízesítést felhasználva. Több óra elteltével végül kb. 1,5 litert sikerült olvasztanom, de azt sikerült úgy eltüntetnünk, hogy szerintem a többiek észre sem vették.

Egyszer csak ismerős hangokat hallok kint. Kinézek és ott ül Zsolt pár méterrel a sátram felett. (Ő nem tudta, hogy abban vagyok.) Nagyon megörültem neki, főleg, mikor megtudtam, hogy fent jártak mindketten a csúcson! Szóval nem volt hiábavaló a sok befektetett munka. Zsolt és Laci feltették az i-re a pontot és fejükre a koronát. :) Megvan a magyar hegymászás 11. nyolcezres csúcsa!

Behívtam Zsoltot egy kis iddogálásra, de egyelőre Tongba helyett csak gleccserlét fogyasztottunk. Gyorsan lerádióztunk Lajosnak is, mielőtt még kiadja a körözést. Még az ő hangján is érződött a megilletődöttség, mikor megtudta, hogy megvan a csúcs, egyből kettős sikerrel.

Rádiózás közben megérkezett Gál Laci is, nagyon fáradtan, ráadásul úgy nézett ki, mint aki tollfosztásról érkezik. Hágóvassal kivágta pehelykabátja hátulját. Pillanatok alatt úgy festett a sátrunk, mint egy tyúkól csoportos, előre eltervelt, különös kegyetlenséggel elkövetett rókatámadás után.

Lacit is beinvitáltuk és nekiláttunk a délutáni sziesztának. Mivel én voltam a legkipihentebb, hoztam egy adag havat, amit Zsolt elkezdett olvasztani. A sátorban ekkorra elég meleg lett, mivel a tűző napon volt. Ez elég volt ahhoz, hogy egy ideig még ne erőltessük a lefelé menetelt. Szerintem az olvasztott italmennyiséggel még az itt kiizzadt vízmennyiséget sem sikerült pótolni, de ez minket nem zavart. Fáradtak voltunk, de ez sem zavart. Örültünk a sikernek!

Lacival versenyeztünk, hogy kinek a fagyása lehet rosszabb, végül Zsolt, mint tapasztalt fagyó, úgy döntött, hogy Laci nyert. Valójában nem volt tiszta a verseny, mert Laci ereszkedés közben elhagyta a pehelykesztyűjét, amivel behozhatatlan előnyre tett szert!

Ezekről az órákról nekem is hiányosak az emlékeim, mert a nagy melegben, fáradtan el-el szenderedtünk és néha összemosódott az álom és valóság. Nem tudom például, hogy masszíroztuk-e egymást vagy az máshol (és mással) történt. :)

Az idő múlásával és ahogy kezdett megszűnni a kinti forróság, egyre sürgetőbbnek éreztük, hogy elinduljunk lefelé. Már csak egy dolog tartott vissza bennünket, mégpedig csomagjaink súlyának és testünk fáradtságának aránya. Az akklimatizáció során 3-4 menetbe felhordott felszerelést most egy menetben kell levinni, ami egy kipihent szervezet számára is megterhelő lenne. Ilyenkor Lajos mindig be szokott segíteni az alsóbb táborokban, de most térdproblémák miatt nem tudta vállalni, így muszáj volt egy serpát fogadnunk, aki levitt némi felszerelést az alaptáborig. Mivel a jakok két nap múlva érkeznek, nincs idő még egyszer feljönni a fent maradt felszerelésért. Nálunk az fel sem merül(het), hogy felszerelést hagyjunk a hegyen. Egyrészt környezetvédelmi, másrészt anyagi okokból.

A ledepózott felszerelésünk egy részének viszont lába kélt. A serpák egy részének ugyanis szükség van némi fizetés kiegészítésre. Úgy is mondhatnám, hogy ők Nepál jobb sorsra érdemes áldozatai és mivel ilyen magasan nem sok növény terem, a bodza-szedés kizárva… Így szerencsére könnyebbek lettünk két jégszerszámmal, az enyémet a hármas táborból, Zsoltét a Lhotse-kuloárból(!) kellett lecipelni szegény, megélhetési bűnözőknek.

A spanyolok előttünk fél-egy órával indultak el és állapotukról mindent elmond, hogy a Lhotse-fal alatt már előttük voltunk. Itt már látszott, hogy nagyon rossz állapotban vannak, de én nem gondoltam, hogy akkora a baj. Az expedíciójuk vezetőjét -aki a második legtapasztaltabb közülük- Carlos Paunert folyamatosan egy másik mászó támogatta/eresztette lefelé. Juanitot itt még nem ismertem fel, mert a másik kötélen ereszkedett, csak azt láttam, hogy nagyon lassú és 5-10 perceket áll a fal felé fordulva, kvázi mozdulatlanul.

A fal alatt pihentünk egy kicsit, majd gyorsabb tempóba kapcsoltunk, hogy mielőbb a kettes táborba érjünk. Útközben elég nagy volt a nyüzsgés felfelé is, amit kicsit furcsának találtam, de nekünk nem volt igazából hírünk arról, hogy a falon bajban vannak emberek és segítségre van szükségük. Néhány ember jött felfelé, ki mentő felszereléssel, ki termosszal (aminek mi is örültünk) és egyik mondta, hogy valaki a peremhasadékba esett a Lhotse-falon. Azt gondoltuk, őt kell menteni.

A tábor szélén egy kedves hölgy várt bennünket, gratulált a csapatnak és tudatta velünk, hogy a magyarok jobbak, mint a spanyolok. Így meginvitált bennünket egy sátorba, ahol lesz sok(!) innivaló és leves. Nem kellett kétszer mondani, máris indultunk. A sátorban derült ki, hogy ez egy közösségi sátorból átalakított kórházsátor és minket is fagyási sérültnek gondoltak, úgy is bántak velünk. Levették a hágóvasunkat, elmondták, hogy mit csináljuk fagyott kezeinkkel, stb…

Sokadik teánkat ittuk, amikor kezdetét vette az esti show, amire még mi sem voltunk felkészülve. Két orvos volt a sátorban és már így is éppen elég munkájuk volt, de szép lassan elkezdtek beszállingózni a spanyol csapat tagjai. Először csak kisebb fagyásokkal, amit viszonylag egyszerű kezelni és némi kötözés, gyógyszerezés után meggyógyul. Amúgy ilyent állapítottak meg Lacinál és nálam is, amire periferiális vérkeringést serkentő gyógyszert adtak. Zsolt halkan megjegyezte nekem, hogy szerinte nála is valami ilyen fagyás lehet, de végül nem fordult orvoshoz, már csak azért sem, mert közben elkezdtek befutni a nehézsúlyú versenyzők is. Először Juanito érkezett meg, lábfagyással, de nem igazán engedte kezeltetni magát. Az orvos hosszabb unszolására végül megengedte, hogy levegyék a bakancsát. (Előtte az orvos figyelmeztette, hogy ha nagyon súlyos a fagyás, akkor azonnal vissza kell húzni a bakancsát, amíg lehetőség van rá.) Valahogy nem tudtunk meglepődni azon, hogy az összes lábujja hiányzik, még a K2-n fagyott le neki sok évvel ezelőtt. Így ő nem is akart nagy feneket keríteni a dolognak, csak egy lavór melegvízet kért és egy kis nyugalmat, hogy kezelgethesse magát. (Majd később Laci alá dughassa a lábait melegedni.) Ezt meg is kapta, mert nemsokára befutott Carlos Pauner is, ödémás tünetekkel. Ekkor már elég nagy sürgés-forgás volt a sátorban, mert az önkéntes mentők egy része is ott volt. Figyelemre méltó a két amerikai síző hozzáállása, akik másnap indultak a hármas táborba és utána a csúcsra, ennek ellenére felmentek egy darabig, hogy segítsenek a rászorulókon, utána pedig a sátorban folytatták ugyanezt. Jamie-től meg is kérdeztem, hogy nem hobbi nővér-e véletlenül, amire azt válaszolta, hogy a felesége nővér. Meglepően ügyesen rendezte, melegítette például az infúziós tasakokat.

A nagy forgatagban is megállt egy pillanatra az élet, ahogy belépett az sátorba a következő karakter. Mindkét szeme teljesen be volt kötve fehér kötszerrel, a lábait két serpa mozgatta kötelek segítségével, amitől mozgásának marionett bábú jellege volt. Sajnos a nagyobbik baja az volt, hogy mindkét kezén az összes ujja elfagyott a második ujjpercig. Ő volt Roberto, az egyik mászó, akiket Zsolt látott lefelé jönni, miután este kilenckor visszatért a négyes táborba. Mint kiderült, egész éjjel másztak még és komoly fagyásokat szedtek össze, a hóvakság csak hab a tortán. (Amúgy az elmúlik néhány nap múlva, csak addig nagyon kellemetlen és erős fájdalommal jár.)

Gyorsan helyet csináltak neki és lefektették egy polifoamra, hogy nekiállhassanak ellátni a sérüléseit. Így telt-múlt az este, mi kellőképpen felmelegedtünk, teleittuk magunkat és ideje volt távozni, hogy átadhassuk a helyet a rászorulóknak.

A mi táborunkat száz méterrel lejjebb volt, úgyhogy még fél órát mentünk és reménykedtünk, hogy a felszerelés egy részét szállító serpa legyen a megbeszélt helyen. Természetesen nem volt ott, hiába kiabáltunk, keresgéltük. Főleg Laci volt ráállva a feladatra, ő viszont nyelvi nehézségekre hivatkozva nem nagyon volt hajlandó kiabálni. (Mondjuk a közösségi sátor, ahová a találkozót megbeszéltük, időközben megszűnt.) Így aztán lélekben készülődni kezdtem a harmadik hálózsákmentes éjszakámra is. Ez már sokkal jobban sikerült, mert Zsolt és Laci jól megtömtek saját pehelycuccaikkal, úgyhogy egyáltalán nem fáztam éjszaka. Laci is szépen építette lefelé a készletét, mert a pehelykesztyű (és több kulacs) után a polifoamját is elhagyta, úgyhogy neki a hátizsákok voltak a derékaljak ezen az éjjelen.

A lényeg, hogy utolsó éjszakánk is eltelt és lassan végleg elköszönhettünk a Hallgatás Völgyétől. Már csak át kellett kelni rajta, lehetőleg a forróság beköszönte előtt. Reggel Zsolt korán távozott, pont ezért. Őt én követtem, de előtte olvasztottam egy adag vizet az útra és Lacinak is hagytam egy flakonnyit. Könnyebb menetre számítottam, de végül az egyes táborban elért a forróság, úgyhogy muszáj volt vetkőznöm. Itt megdöbbenve látom, hogy befut Juanito is, ráadásul saját lábán, teljesen egyedül. Pont ahogy a hármasból lefelé tette, bár ott 10 percekre lefeküdt a földre és szerintem el is alhatott. A segítséget ott is, itt is visszautasította. Ekkora akaraterővel nem gyakran találkozni…

A következő (kényszer)pihenőm már a Khumbu-jégesésen volt, ahol egy serpa szerencsétlenül járt és belezuhant egy 20-30 méter mély gleccserhasadékba és majd' egy órán keresztül mentették. Ekkor ért utol az egyik tegnapi orvos és elég sokat beszélgettünk. Mint kiderült, két nappal előtte ő is megmászta az Everestet, az eltűntnek hitt Lolo Gonzalest megtalálták és életben van, Rodrigot és a japán halottat leszállították helikopterrel, a többiek saját lábukon jönnek le. Nagyon értékelte Zsolt humorát, amikor előző nap beérkezett a sátorba, az orvosok megkérdezték, hogy van-e panasza. Ő a lábára mutatva megkérdezte, hogy meg tudják-e esetleg javítani. (Can you fix this?)

A Khumbu vége szokás szerint elég hosszúra sikerült, legalábbis mindenképpen annak tűnt. A végén megittam legalább egy-másfél liter vizet a gleccserből. Leírhatatlan, hogy milyen jól tud esni…

Lajos és a "személyzet" az alaptáborban nagy örömmel fogadott, meg persze én is örültem nekik. Jó volt visszatérni az átmeneti létezés állapotából az Életbe. Miután összejött a csapat, Lajos tett két fontos bejelentést is. Az egyik, hogy az államgép rohadt és nem Dánia bűzlik, a másik, hogy Cseh Tamásnak nem az 50., hanem az 52. születésnapját ünnepelte nagy, baráti társaság a Merlin színházban. Ezek fontos kérdések voltak és bizony tétje volt, hogy mi az igazság…

Soraimat II. János Pál szavaival zárnám, aki így szólt, miután barátai társaságában megnézte a Passió c. filmet: PONT ÍGY TÖRTÉNT!

A ma délelőtti sajtótájékoztató teljes, vágatlan felvétele:

A "Magyarok a világ nyolcezresein" sikeres Lhoce-expedíciójának tagjai (Kollár Lajos, Erőss Zsolt, Mécs László, Horváth Tibor és Gál László) június 1-én szerdán 14:01-kor megérkeztek Budapestre, a Ferihegyi repülőtér 2B termináljára a QATAR Airways QR943-as számú járatával. A csapat másnap, csütörtökön sajtótájékoztatót tart.

Horváth Tibi levele:

2011-05-28, Katmandu

Tegnap reggel megérkeztünk Katmanduba, szokás szerint a Tashi Dhargey hotelbe. Elég sokat futkoztunk utána, de úgy néz ki, meglesz az indiai vízum is 30-ig. Akkor repülünk Delhibe, úgyhogy muszáj lesz! :) A nap többi részében lazultunk, jártuk az ismert utcákat, szívtuk magunkba a civilizációt, "luxust", jókat ettünk-ittunk, élveztük a város forgatagát. De erről majd később... Itt már lassan 4 óra, túl vagyunk egy BL döntőn, úgyhogy rohamléptekkel elkezdem írni a folytatást. Ebben segíteni fog az egyik ma vásárolt CD, ami meglepő  módon egy itteni, elmaradhatatlan "Om mani padme hum"-os népzenei remek...

Szóval az intő jelek ellenére inkább a felfelé törekvést választottam. Amúgy is elég hülyén néztek volna a többiek, ha a sok közös szívás után egyszer csak visszafordulok valami misztikus indokra hivatkozva. A hulláról később kiderült, hogy egy japán mászó, aki már többször volt az Everesten (természetesen oxigénnel), de ezúttal nem volt szerencséje és agyödéma végzett vele. Néhány nappal később helikopterrel szállították el a kettes táborból. Amúgy éppen ma találkoztunk egy csapattársával, aki holnap fog tanuskodni és jelentést tenni az ügyében. Az Erkély környékén járt, 8400 méter magasságban, amikor beköszöntött a végzetes ödémásodás. Ez ilyen magasságban bármikor megtörténhet, különösebb előzmények nélkül.

Amúgy az oxigénnel való mászásnak éppen az az egyik kockázata, hogy a szervezet nincs hozzászoktatva az oxigénhiányos állapothoz és nagyon rá van utalva a kiegészítő oxigénre (és így a serpákra, akik mindezt hozzák-viszik nagy magasságban). Tehát, ha beüt a rosszidő, és hosszabb időt kell nagy magasságban (mondjuk a halálzónában) eltölteni, akkor az oxigénes mászóknak biztos, hogy végük, míg az oxigén nélküli mászók néhány napot kihúzhatnak, ha elég erős a szervezetük. Ennek ellenére meglepődve tapasztaltuk, hogy az oxigénes sereg mintha nem is törődne az előrejelzéssel és ész nélkül mennek felfelé erős szélben, havazásban is, mondván, hogy oxigénnel úgyis megy! Így tett japán társunk is, feltehetőleg serpája hatására. (Nem is jutott fel a csúcsra.)

Ezúton reagálnék az egyik okoskodó kommentre is, amit még az alaptáborban láttam félszemmel. Szóval ez az oka, hogy a szerintünk rossznak ítélt időben 30-40 ember járt a csúcson, mi pedig visszafordultunk. (Többek között ezért nem foglalkozik a szakma az oxigénes mászásokkal, mint ahogy búvárok sem indulnak békatalpakkal az olimpiai úszószámokban.)

Mire japán barátunkon átverekedtem magam, a többiek már a négyes tábor környékén voltak és készítették a sátor- ill. bivakhelyünket. Akkor azt gondoltam, hogy jó ötlet néha hosszabb pihenőt tartani, beszédbe elegyedni más mászókkal, serpákkal, de ez nincs így! Ha van erő az emberben, akkor menni kell és a táborban pihenni. Minél többet van úton az ember, annál inkább aszal a nap és szárít a szél. Szóval a következő jótanács, hogy ne időzzetetek sokat a falon, inkább a sátorban! (Lehet, hogy én is írok egy Parainesis-t unokaöcsémnek.)

Ekkor már jól látszott a tábor és némi mozgolódás, de még mindig nagyon távolinak tűnt. Ez volt az a szakasz, ahol elválik egymástól az Everest és a Lhotse útvonal. Balra irány a déli nyereg, jobbra pedig a mi négyes táborunk. A falat úgy kell elképzelni, mint egy kb. 45 fokos, havas szánkópályát, amin rendszeresen közlekednek elejtett hegymászó tárgyak, jobb esetben ruhadarabok, rosszabb esetben oxigénpalack, hólapát, jégszerszám, legrosszabb esetben ember. Aki/ami itt elindul, az biztos, hogy nem áll meg a fal aljáig, esetleg egy gleccserhasadékig. (Így járt Peter Legate is, aki éppen Mécs Lacival töltött sok órát egy sátorban, nagy viharban, mielőtt végzetesen kicsúszott volna.) Én is láttam néhány tárgyat elszáguldozni, legveszélyesebbnek egy oxigénpalack tűnt, de kellően távol mindenkitől és elhaladtam egy hólapát mellett is, aminek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Felvenni főleg nem volt eszemben, egyrészt ilyenkor mindig gramm cipelését meggondolja az ember, másrészt távolabb volt a fixkötéltől és nyomós indok kellett volna, hogy ilyen fáradtan lekössem magam róla.

Ahogy közeledtem, felismertem Laciék Mountain Hardwear sátrát és láttam valami zöld ponyvát kinyúlva, ami alatt néha meg-megmozdult valami. Kicsit emlékeztetett a Kishercegben elefántot nyelt kígyóra és mertem remélni, hogy nem Zsolt motoszkál alatta és nem az a mi bivakponyvánk. Természetesen az volt. 

Szerintem a többszáz mászó közül nem volt más az Everest alaptáborban, akinek Zsolton kívűl megfordult a bivakolás a fejében. Az egyetlen probléma az volt, hogy a hely kialakítása közben valahogy leesett a hólapát, ezért csak egy fél bivakhely volt kész, Laciék sátrában szintén nem volt hely. Fél óráig toporogtam a Lhotse falon, de valahogy nem kínálkozott megoldás. A felettem lévő sátrak vagy foglaltak voltak, vagy csak senki nem akart befogadni egy idegent csúcstámadás előtti éjszakára. Én sem szívesen tettem volna. Végül Zsolt mellett kötöttem ki a fél bivakhelyünkön. Ezt a síelők úgy tudják elképzelni, hogy kinézel egy jó kis fekete pályát, félig lecsúszol rajta és megállsz a közepén. Itt fogod magad, kikaparsz magadnak egy fekhelyet és magadra húzol egy ponyvát. A múltkor csak vicceltem a tündér ponyvát illetően, ez tényleg nem több, csak egy ponyva. Esetleg kikötheted a sarkait bambuszhoz, az alsókra lógathatsz jégtömböket, hogy feszüljön valamennyire. Természetesen a sípálya kilométereken keresztül megy lefelé és széles, nincsen mellette pihenő, felvonó, kék pálya, stb... A nem síelők ezt el sem tudják képzelni! :)

Mire befészkeltem magam és levettem a hágóvasat, olyan fáradt voltam, hogy a talajmunkához nem tudtam érdemben hozzájárulni. Zsolt még faragott a terepen és olvasztott is valamennyit a falból, hogy legyen folyadék. Mivel én cipeltem fel a bambuszt, rádiót, főzőfelszerelést, ezek használatára várni kellett érkezésemig. (Ő hozta a bivakponyvát és hólapátot.)

Mivel induláskor konzekvensnek tűnt Laci érvelése, hogy ne vigyek nagy hálózsákot, úgyis rövid lesz az éjszaka, korán indulunk, nehéz, stb, meg én is hajlottam egy ilyen megoldásra, nem kellett sokat győzködni. (Hasonló megfontolásból és bízva a mászótudásomban, egy jégszerszámot vittem magammal.) 

Napközben nem is hiányzott egyáltalán, de bivakhelyen valahogy kezdtem kényelmetlenül érezni magam, főleg ahogy közeledett az éjszaka. Persze azért ott volt a vastag pehelyruházat és a pehelykesztyűk, ami testem nagy részét és a kezeimet melegen tartotta, de a lábaim egyre inkább fáztak. Ez a folyamt érkezésem után azonnal elindult. (Amúgy nem vagyok egy fázós típus és a vérkeringésem is jónak mondható.) Laci egy apróságot felejtett el közölni, ez neki is csak az alaptáborban jutott eszébe, mikor visszaértünk. Nevezetesen, hogy amikor a közös hálózsák módszerét kidolgozta, akkor közelebbi viszonyban volt az illetővel és elfogadott volt az összebújás. Ez a mostani expedíción tudtommal sem a Lacik között és hát Zsolt és köztem sem volt megengedett. Ez egy ilyen hagyományos expedícó...

Ennek ellenére Zsolt a lábamat beengedte alul a hálózsákjába, három láb mégiscsak melegebb. Sajnos nem így volt, mert valahol szelelt a rendszer, így inkább kivettem a lábaimat és kézi módszerrel próbáltam melegen tartani. Ez azt eredményezte, kevesebbet aludtam, mintha egyáltalán nem aludtam volna... Az energiámat az kötötte le, hogy ne fagyjon le a lábam. Így aztán nem kellett fáradtan ébredni, mert ugye el sem aludtam. Na jó, azért valami szendergé néha volt, de mindig arra a kérdésre keltem, hogy vajon mi lesz így a lábaimmal? Mivel nem volt ilyen jellegű tapasztalatom, annyit tudtam, amit Zsolt mondott egy sziklamászás alkalmával. "Azt hittem, hogy csak úgy tud lefagyni a lábam, hogy már egyáltalán nem érzem. De nem! Úgy is le tud, hogy még érzdem!" (Ez a Makalun történ, mikor úgy fagyott le két ujja, hogy azért érezte valamennyire.) Szóval az sem tudott bíztatni igazán, hogy végig éreztem a lábaimat, mozgattam, masszíroztam, stb... Na de nem akarok ennyit írni a lábfázásról, mert már én is unom, nemhogy más....

A lényeg, hogy Zsolt lassan elkezdett készülődni és kérdezte, hogy velem mizujs? Mivel a hármasba is fáradtan érkeztem, de meglepően jól regenerálódtam, reméltem, hogy a négyesben is így lesz majd. Ezért azt mondtam, hogy még egy kicsit alszom, ha felszabadul a hely és majd megyek én is. Közben a két Laci is  motoszkált valamit kint, de nem lehetett tudni pontosan. Zsolt sokat szívott a telekamáslival, végül nem is tudta felvenni, ezzel ő is kockáztatva a fagyást. 

Mialatt készülődött, hallottam, hogy Mécs Laci visszajött, mert nem érezte jól magát. (Azt hittem, hogy Gál Laci is visszajött.) Gondoltam, hogy kis pihenés után majd megyünk együtt közösen, négyen. Aztán Zsolt valamit matatott a rádióval is, ami kint volt a bivakban, talán beszélt Lajossal is. Lassan csend lett és egyedül maradtam, így a pihenésre koncentráltam. Elég zaklatottan, fázósan, de azért mégiscsak pihentem valamennyit. Mikor felkeltem, elkezdtem főzni és öltözködni. Közben elaludtam 10-20 percekre, bizony, alvás közben is lehet főzni! Ittam, főztem, öltöztem, aludtam, a sorrend tetszőleges volt és változott is. Szép lassan magamra került minden és lett is egy adag innivaló, amit vihettem magammal. Ekkor azt hittem, hogy Lacik a sátorban, Zsolt úton és lassan mi is indulunk. Aztán ahogy elkezdtem számolgatni (és közben aludtam, főztem is egyet-egyet), azt vettem észre, hogy lassan kezd késő lenni ahhoz, hogy csúcsra érjek. Laci is azt javasolta, hogy inkább lefelé menjek, mert kockázatos felfelé.

Persze itt bennem sem volt az a feltartóztathatatlan lendület a csúcs felé, ami Kukuczkában szokott. Örültem, hogy az ujjaimat jó állapotban tudtam és éreztem, hogy nincs semmi jele a halálzónában töltött éjszakának. Persze az egyik nagy baj az agyödémával, hogy az elszenvedője nincsen tudatában, hiszen az a szerve van bajban, amivel az egészet érzékelné. Mi már ismerjük annyira egymást, hogy észrevegyük a másikon, ha valami nincs rendben. Laci is normálisnak tűnt. :) Átpakoltuk az ő sátrukba Zsolt cuccait és úgy döntöttünk, hogy a bivakponyvát visszük le, így szépen le is bontottam. Laci hagyott nekik egy adag italt, én elpakoltam a bivakunk maradékát és hagytunk nekik egy kész sátrat, ha visszatérnek a négyesbe.

Laci tempóját nézve, aki mindig gyorsan mozog a hegyen, látszott, hogy nem is lesz olyan könnyű a lefelé út, mint a bivakból gondoltam. Hiába, 7900 méter környékén járunk... Mialatt szépen, lassan ereszkedtünk lefelé, nem sejtettük, hogy kicsivel felettünk már kibontakozóban van a tragédia, aminek sok-sok fagyás és egy kis híján halálos baleset lesz a következménye. Azt sem tudtuk, hogy hátizsákjainkban visszük le mindkét rádiót a hegyről (Laci tudta az övét), egy teljes nap őrületet okozva ezzel Zsolt és Laci családjának és persze Lajosnak...

Na de erről majd a következő, záró epizódban! (Nils Holgersson.... Ott repül Márton lúdon....) 

Holnap Zsolt megírja az ő részét és válogatunk néhány képet is, hogy illusztráljuk az eseményeket.

Lassan kezd eposzi méreteket ölteni a mű, úgyhogy ha nem tudom a harmadik részben lezárni, a negyediktől elkezdek hexamemeterben verselni és eposzi jelzőket használni. Pl: "gyorslábú Mécs Laci", "kéttüdejü Erőss Zsolt", stb...

Üdv,
Tibi

Kollár Lajos jelentése szerint a Magyarok a Világ Nyolcezresein sikeres Lhoce-expedíciójának tagjai május 27-én reggel megérkeztek Katmaduba, és egyelőre a vízumot intézik. Délután mindenki Delhibe repül, onnan pedig másfél nap pihenés és várakozás után június 1-én hajnalban indulnak Budapestre.

Az expedíció öttagú csapata (Kollár Lajos, Erőss Zsolt, Mécs László, Horváth Tibor és Gál László) aznap, június 1-én szerdán 14:55-kor érkezik a Ferihegyi repülőtér 2B termináljára. Minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!

Az érkezés utáni sajtótájékoztatóra egy nappal később, csütörtökön kerül sor, ennek helyszínét és időpontját hamarosan közöljük.

20011. május 22

Kollár Lajos elmondása szerint, úgy néz ki, hogy sajnos társul egy rossz hír is a magyar csapat sikeréhez. A szintén 21-én csúcsot elért baszk hegymászók bajba kerültek. Ketten közülük nem érték el lefelé jövet a 4. tábort, egy egész éjszakát 8000 méter fölött töltöttek. A hírek szerint oxigént kellett szállítani nekik, súlyos fagyásaik vannak. A többiek is rossz állapotban vannak. Lajos elmondta, Mécs Laci megerősítette a hírt, hogy nagyon magasan a hegyen mentés zajlik.

Kollár Lajos beszámolója (05.20.):

"A ma reggeli rádiózás szerint mindenki jó állapotban van. A fiúk haladnak fölfelé Lhoce-falon az előretolt, csúcstámadó táborba, amit még fel kell állítani kb. 7900 méteren. Ez a választó magasság balra a Genfi-sarkantyú irányába, és jobbra a Lhoce-kuloár (folyosó) felé. Ez az a hely, ahonnan bő 600 méter szint leküzdése után elérhető a Lhoce 8516 méteres csúcsa. A kuloár átlag meredeksége nagyjából 50 fok, firn és jég keveredik kevés sziklabetéttel. Az időjárás-előjelzés egyre jobb csúcsmászó időt jósol holnapra, kevés légmozgással és páratartalommal a 6500 méter feletti régióban. Ezt az EUMET csapatának részletes, szöveges elemzése is igazolta. Carlos Pauner csapatával beszéltünk egy kicsit össze az időpontot illetően, a lejövet holnap, egészen a kettes táborig van eltervezve. Az alaptábort 22-én kell elérniük. De egyelőre nézzünk a holnap hajnal elé, nagyon remélem, sok jóval kecsegtet. Az jutott eszembe ma hajnalban és délelőtt, hogy ezen már fél éve dolgozunk."

2011. május 19.

Kollár Lajos jelenti

Kollár Lajos május 19. rövid telefonhívása szerint az Everest BC-ben ugyan nincs jó idő, de a jelentések szerint a magasabb régiókban igen, a négytagú magyar mászócsapat pedig a III-as táborban tartózkodik.

Horváth Tibi édesapjának születésnapja alkalmából az egész csapat gratulál a Himalájából!