Erőss Zsolt: Sikeres expedíciónak én nem tudok mást látni, mint azt, amelyik elérte a csúcsot. A mi esetünkben lehet szépíteni a dolgot azzal, hogy ez a 7100 méter is szép eredmény, különösen az én műlábammal, de valójában azt érzem igazi sikernek, ha megvan a csúcs is. Nekem az a helyzet okozott igazán kudarcérzést, amikor meg kellett hoznunk azt a kényszerű döntést, hogy visszafordulunk, mert nincs realitása annak, hogy biztonságos körülmények között el tudjuk érni a legmagasabb pontot. Ezek az érzések persze halványulnak az idővel, amihez az is hozzájárul, hogy tudjuk: itt egyértelműen nem rajtunk múlt a siker elmaradása.

Kollár Lajos: Nincs kétségem afelől, hogy három-négy mászónk is elérhette volna a csúcsot, ha a körülmények engedik. Az időjárás és a kockázat azonban kedvét szegte a csapatnak, és tudni kell lemondani a hegyről. Persze mindig jó, ha sikerül felmenni, de nekem személy szerint ez most másodlagos volt. Engem mint vezetőt legjobban az érdekelt, hogy Zsolt és a csapathoz újra visszatérő Mécs László hogyan mozog a hegyen, illetve az, hogy van-e olyan újonnan csatlakozott mászó, akire a későbbiekben is lehet számítani. Ezekre megkaptam a magam válaszait, de nem szabad elfelejteni, hogy sokan most kerültek be először egy ilyen csapatba. Én úgy éreztem, hogy a tagok nagy részében nem volt benne a csúcs, vagy csak hihetetlen nagy erőfeszítések árán, de egyáltalán nem biztos, hogy ez mindig így lesz.

hvg.hu: A Cso-Oju technikai értelemben a legkönnyebbnek számít a nyolcezresek világában. Eddig csak az egyik legnehezebb hegy, a K2 állított meg benneteket 2005-ben. Mi volt a gond most?

Erőss Zsolt: A veszélyes helyzetet az okozta, hogy nagyon lavinás volt a környék, és gyakran embervastagságú rétegek mozdultak el egymáson. Ezek a letörések már az alaptáborból is jól kivehetőek voltak, feljebb a kettes táborba pedig be is csúsztak kisebb lavinák, melyek gyakran az útvonalat is keresztezték. Mivel a szél is folyamatosan nepáli irányból fújt, és láttuk azt a területet, ahol a lavinák lejöttek, úgy gondoltam, kerülővel egy gerincre, onnan pedig egy kévésbé veszélyes, sziklákkal tarkított hómezőre juthatunk. Ez jobban ki volt téve a szélnek és a napnak, amelyek még keményebb felszínt alakítottak ki. Olyat, ami könnyebben elbírt volna minket, végül azonban nem került sor erre a tervre.

Kollár Lajos: Az úgynevezett deszkalavinák úgy alakultak ki, hogy az alsó réteg összefagyott, a monszun pedig jó másfél-két héttel tovább tartott a szokásosnál. Mivel ősszel a nagy hideg miatt a frissen esett felső réteg nem tudott szervesen eggyé válni az alatta lévővel, felül egy kásás, lisztes réteg képződött, melyet a nap is megsütött és a szél is megdolgozott. Nyomásra ezek a rétegek elcsúsztak egymáson. A deszka elnevezés onnan ered, hogy ez szakaszosan törik le, és leborotvál mindent, ami alatta van. Az erős szél, az úgynevezett "jet stream" is kulcsfontosságú volt, korábban egy mászót sátrastul elfújt a szél, és nyomtalanul eltűnt.

hvg.hu: Hogyan boldogultál a lábprotézissel a Himalájában? Mennyire lassított le, hol érezted, hogy nagyon hátráltat? És mindez kívülről mennyire látszott?

Erőss Zsolt: Elég kellemetlen például a törmeléken való járás, és a mászás első szakasza ilyen volt. A fölfelé menettel nem volt gondom, bár épp egy ilyen szituációban keletkezett egy hólyag a lábamon, ami egy csonk esetében seb kialakulását jelenti. Ezt akkor észre se vettem, csak később, a gyógyulási folyamat pedig igen lassú. Összességében úgy érzem, jól tudtam kezelni a helyzetet. Az ereszkedések viszont rettenetesek voltak. Havon még úgy-ahogy ment, de lejjebb a törmeléken már sokkal rosszabb volt. Az ember persze uralkodik magán, de a tapasztalatok alapján a lábam edzettségi fokának javítása mellett alakítani kell a protézisen is, ami elsősorban súlycsökkentést jelent. A fizikális felkészültségre térve, én személy szerint a harmadik felmenetelnél kezdtem egyre jobban érezni magam, de még akkor sem voltam elég erős ahhoz, hogy jó állapotban menjek fel a csúcsra. Szükségem lett volna egy negyedikre. Az 5700 méter magas előretolt alaptáborban az időjárás miatt hosszú ideig voltunk tétlenségre ítélve, ez pedig kihatott a formánkra is.

Kollár Lajos: Én abszolút meg vagyok elégedve Zsozsó teljesítményével, de azért négy hónap kórházi kezelés és egy ilyen felépülési időszak után én lennék a legjobban megdöbbenve, ha minden úgy menne, mint régen. Ellenkező esetben az egész magashegyi hegymászás nem is lenne olyan nagy dolog. Azonban erre mentálisan és fizikálisan is nagyon alaposan fel kell készülni. Idén a Cso-Ojura azért esett a választás, mert járművel is meg lehet közelíteni a száraz alaptábort. Nem kellett sokat gyalogolni, pláne ahhoz képest nem, hogy a többi nyolcezres hegy elérése 7-10 napot is igénybe vehet, ami Zsoltnak a jelenlegi állapotában azért nehéz lett volna.

hvg.hu: Technikai szempontból csak nehezebb hegy következhet. A mostani tapasztalataid alapján mire számítasz a várhatóan nehezebb expedíciókon?

Erőss Zsolt: A hegyen szerzett tapasztalatok világosan mutatják, hogy mennyit kell fejlődni és min kell még javítani. A mostani expedíció előtt csak két héttel kaptam meg a protézist, de még egy héttel az indulás előtt is variálni kellett vele. Kevés idő jutott a tesztelésre, utólag már jobban tudom az elvárásokat. Előttünk van egy tavasz és egy síszezon, ki fogom tanulni, hogyan működjek együtt minél jobban egy ilyen lábbal, és hogyan végezhetek teljesebb értékű munkát. Ha ezen az expedíción egészséges vagyok, azért másképp állok hozzá, amiben az is benne van, hogy talán megpróbáltam volna egy olyan jellegű partizánmászást is, mint korábban a Nanga Parbaton vagy a Dhaulagirin.

Az időjárás nem engedte fel a csúcsra a mászókat - kattintson a galériánkra! Fotó: Erőss Zsolt

hvg.hu: Idén egy kéttagú filmes stáb és egy síalpinista, Wetzl Péter is veletek tartott, ez pedig szokatlan, eddig ismeretlen helyzetet teremtett. Hogyan befolyásolták a mászást?

Erőss Zsolt: A filmes stábbal előre tisztáztuk a prioritásokat, azaz hogy a hegymászást semminek sem lehet alárendelni. Tudták, hogy nekik kell majd alkalmazkodni, de egy dokumentumfilm szerintem egyébként is arról szól, hogy a film alkalmazkodik ahhoz, akiről szól, nem kell Brad Pittet csinálni belőlem. Ezt amennyire a körülmények engedték, meg is valósították. Néha persze sokat kellett várni, ami ilyen magasban kicsit bosszantó volt, de összességében nem vált a mászás kárára. Wetzl Péter egyáltalán nem lógott ki, sőt nemcsak beállt a többiek közé, de igazodott hozzájuk, ráadásul jó erőben volt. A lécekkel például az volt a terve, hogy csak a végső csúcstámadásnál viszi magával. Ha nem ilyenek a viszonyok, szerintem ő is, mi is sikerrel jártunk volna.

Kollár Lajos: Igen, Wetzl Péter valóban teljesen alkalmazkodott a csapathoz, és a filmes stáb is jól illeszkedett az idei tervekbe, lévén azért nem ez volt a legerősebb expedíció. A hangulat pedig kifejezetten jó volt a nüánsznyi súrlódások ellenére. Az előbb említett okok miatt ez már eleve egy nyugodtabb tempójú expedíciónak indult a korábbiakhoz képest, amely teljes mértékben fel is dolgozta az új, különleges körülményeket. Nem emlékszem olyan éles helyzetre, ami komolyan akadályozta volna a mászást. Ha az időjárás engedte volna, a csúcstámadás sikere nem a forgatáson múlt volna. Ebben teljesen biztos vagyok.

Kollár Lajos: A konkrét célok kitűzése komolyabb csapatelemzést igényel. Zsolt most kórházba megy, kiveszik a lábából, ami nem oda való. Ez is idő, mint ahogy a pénz összehozása, az edzés és csapat összeállítása is az. A legesélyesebb hegyek közül a Kancsendzönga túl magas (8586m) és széles, az alaptábort is nehezebb elérni. Nem biztos, hogy Zsolt lába addigra olyan állapotban lesz, hogy jól bírja. Ugyanakkor a Lhoce is nagy (8516m), ott is sokat kell gyalogolni. Az Annapurna gyönyörű, ugyanakkor veszélyes, lavinás, ami viszont gyorsaságot igényel. Ezt még át kell rágni, de az utóbbi két hegy a legesélyesebb.

hvg.hu: A „Magyarok a világ nyolcezresein” sikeres és elismert expedíciós-sorozat, a szervezés mégsem egyszerű. Milyen nehézségekkel kell megküzdenetek?

Kollár Lajos: Ilyenkor is a hétköznapi problémák nehezítik a dolgunkat, az anyagi javak megszerzése ennek az egésznek az alfája és ómegája. Leegyszerűsítve: ha megvan a pénz, megyünk, ha nincs, akkor nem. A többi probléma könnyebben megoldható, hiszen az akarat megvan. Sőt, még akkor is kemény az elhatározás, ha olyan problémák jönnek közbe, mint ami most Zsolttal történt. De nem is kell minden expedíciónak sikeresnek lennie, akkor tele lenne a világ öntelt hegymászókkal. A kudarcok sok mindenre megtanítanak, többek között alázatra.

Kollár Lajos – kattintson és tekintse meg az expedícióról készült galériánkat! Fotó: Hernádi Levente

hvg.hu: Egy-egy expedíció alkalmával gyakran több mint két hónapot is távol vagytok. Hogyan bírja a családotok?

Erőss Zsolt: A feleségem egyértelműen támogatja az életvitelem, hiszen ő is a része. Azonban őt most az anyaság köti le, ez a fontosabb. Az elszakadást mindkettőnknek nagyon nehéz megélni, mint ahogy neki folyamatosan izgulni, hogy mi van velem. Örül, ha felmegyek, de még jobban annak, ha visszatérek. Bár abszolút hozzáértőként néz erre az egészre, biztosan nagy teher neki. De kemény hegymászó, bízom benne, hogy el tudja ezt viselni. Az én helyzetem is egyre nehezebb, hiszen a gyermekem értelme egyre nyílik, érzem a ragaszkodását és azt, hogy nem érti, hova tűnök el ilyen hosszú időre. Ezek a legnehezebb érzelmi helyzetek számomra.

Kollár Lajos: Persze nehéz a feleségemnek, de annak idején így kapott engem. Megismert és már megtanulta kezelni ezt. Mindenképpen furcsa helyzet, ha valaki ennyi időre elmegy otthonról, ezért közben is igyekszünk tartani a kapcsolatot. A mostani expedíció rövid volt, de volt már két és fél hónap is, ami lényegesen keményebb. Ez is egy olyan nehézség, amivel minden évben újra és újra meg kell birkóznunk.

Vincze Szabolcs

(Az interjú szerzője 2008 óta a "Magyarok a világ nyolcezresein" expedciósorozatának sajtófőnöke.)

Valószínűleg az egyetlen magyar hegymászó, aki már többször egyedül vágott neki a Csomolungmának. Ennek még a serpák között is híre ment, amikor Katmanduból három nap alatt tett meg 120 kilométert, gyalogszerrel és egy 50 kilós hátizsákkal. (Egyszer valaki a lendülettől hanyatt esett, amikor arrébb akarta tenni Konyi legendás méretű, lyukas 30 éves zsákját. Pedig a 40-50 kilós zsák tulajdonosa, lazán, elegánsan járt-kelt hátizsákjával, amiben persze mindig volt egy tartalék jégcsákány, egy tartalék kesztyű.)

Legendás híre volt az Everest alaptáborában, ahol egy soknemzetiségű különleges közösség tagjai gyülekeznek. Hozzá vitték a generátorokat javításra, mert ő tudott forrasztani, javítani. Mindent szétszedett apró darabokra, telefonokat, számítógépeket boncolt, hogy megismerje a belső szerkezetüket Ő javította az akkutöltőket, hegesztett, törött műanyagot és fémet egyaránt varrt “műszaki varrással”, ismert szinte minden technológiát, elképesztő dolgokat bütykölt meg. Ha kellett, műgyanta és szénszál keverékéből karboncipőt gyártott.

Azt mondta: a hegyen nem fél, soha nem esett pánikba. Igazán soha nem is volt korábban veszélyben, csak egyszer: A Huascara nevű perui hegyről jött le hajnalban, miután megmászta egyedül a csúcsot, és 4000 méter környékén egy körülbelül negyven kutyából álló falka acsarkodva kísérte. Konyi egy jégcsákánnyal és egy kővel dekázott felváltva, hogy a kutyák ne támadják meg.

Amikor barlangtúrára indultunk, előző éjjel fejlámpával  végigjárta a barlangot: megigazítgatta a köteleket és a köveket, hogy biztonságban legyünk. Bárki, aki vele elindult a hegyekbe biztonságban érezte magát. Ő maga volt a biztonság. Ahogy beszélt, már attól megnyugodott mindenki. Vagy amikor már 18 órája voltunk talpon, s mindenki összeesett a fáradtságtól, képes volt cipelni társa hátizsákját is, s újabb és újabb történeteket mesélni a szakadó esőben, hogy ne érezzük magunkat annyira elesettnek.

15 évesen lakkbőröndöt szerelt fel hordkeretre, és elindult a Tátrába hegyet mászni. Drága volt a csomagmegőrző a pályaudvaron, ráadásul nem is volt éjjel-nappal nyitva, ezért egy fa tetején, a lombok közé rejtette az élelemmel teli bőröndöt és elindult fölfelé. (A bőrönd még tíz év múlva is ott volt). Elért a hegyek közé és találkozott egy cseh csoporttal, akik befogadták és tanítgatták. Azután hazajött, és attól kezdve a hegyek között élt. Akkor is, ha éppen óbudai, “kacatokkal” kütyükkel telezsúfolt házában volt.

Gyakran megbüntette a rendőr, mert nem ismerte a város szabályait. Nem kapcsolta fel a kocsin a világítást, mert ő teliholdnál nem használt lámpát, hiszen tökéletesen látott. Ha egyszer egy hegyi ösvényt bejárt, megjegyzett minden követ és tereptárgyat és aztán “vakon” is bármikor végigment rajta. Ez segítette számos alkalommal is ahhoz, hogy mindig vissza tudjon térni a hegyről, ködben és akár 100 km/órás szélben is.

Konyi egy letűnt kor embere volt, megállt az idő nála valahol. Ez nem jelenti azt, hogy ne tudta volna, mi történik a világban, hiszen elképesztően széles látókörű volt. Szinte nem lehetett tőle olyat kérdezni, amire ne tudna válaszolni, lett légyen szó csillagászatról, geológiáról vagy atomfizikáról. De azért az internettel bajban volt. Gépelni sem szeretett, ezt az Omega dalszöveget azonban annyira szerette, hogy bepötyögte gépébe, egy email üzenetbe márciusban, mielőtt elindult volna utolsó újára:

Mit jelent, ha áll a folyó
Mit jelent, ha sima a tó
Mit jelent, ha áll a szél
Azt, hogy már nem él.
Mint a mozdulat, ha félbemarad
Mint az út, amelynek vége szakad
Mint a vízesés, mely megfagyott
Ha nem megyek, nem vagyok.
Lennék fű, mely újra kinő
Lennék lélegzetnek friss levegő
Lennék szó, mely szól neked
Lennék kéz, mely vezet
Volnék tánc, mely körbeforog
Mitől a Föld szíve dobog
S én lennék e szívben a vér
Mely soha nem áll, de visszatér.