2011-06-03, Budapest - Surd - Rauris tengely
Időközben az expedíció szerencsésen hazaért Budapestre, egy rövid indiai kitérő után. Sokan kijöttek elénk a reptérre, családtagok, barátok aminek az egész csapat örült. Amúgy is lassan szinte mindenki ismer mindenkit a társaságból, amiben nagy szerepe van a Sonnhof-nak is, ami az egyik gócpont. Sőt, reptér utána még egy piknik is volt Móni jóvoltából, ahol sok sztárvendég jelen volt. :)
A történet Budapesten nem igazán fejlődött, egy-két sort leszámítva, de hát ez érthető, sok baráttal kellett találkozni és rengeteget kellet zabálni!
Végül már a család körében vagyok, hazaértem Surdra és itt fogom befejezni az Opus Magnumot, de hát itt sem egyszerű haladni vele, meg aztán pókerezni is kell valamikor…
Természetesen ott sem fejeztem be, de majd a Sonnhof falanszterben…
Ott tartottam, hogy szépen lassan ereszkedek lefelé a Lhotse-falon, miután egy hosszú éjszakán keresztül küszködtem a lábujjaim elfagyása ellen. Hátizsákomban a csapat rádiója, amit éppen Zsoltnak vagy Lacinak kellett volna felfelé cipelni. Természetesen nálam van a hírhedt bivakponyva is, amire nagyon vigyázok, mert van egy olyan érzésem, hogy későbbi expedíciókon lesz még vele dolgom… :)
Az ereszkedést persze nem szó szerint kell érteni - az túl körülményes és lassú lenne - hanem serpa-módszerrel történik, ami annyit jelent, hogy kezünk köré hurkoljuk a fix kötelet és "szaladunk" lefelé a falon, ha túl meredek, akkor esetleg mindkét kezünkkel fékezünk. A szaladás persze nem véletlenül van idézőjelben, tempónk alulról közelíti egy közepes karban lévő kisnyugdíjasét, ahogy járókerettel rohamozza a teszkó pultot, akciós a csirkefarhátért.
A hegymászás egyik szépsége, ahogy a lefelé haladás során lassan visszakapjuk az éltető oxigént. Ez néha olyan mértékű tud lenni, hogy az elhasznált energiáért kárpótol a dúsuló oxigén és sok órás mászás után szinte frissebbek vagyunk, mint előtte. Most is valami hasonlót éreztem, de ezek ellenére csak sötétben, elég fáradtan értem el a hármas tábort. Elég rosszul nézhettem ki ahhoz, hogy az első szembe jövő serpa felajánlja a sátrát és mivel a hálózsák szó is elhangzott (egész pontosan "sleeping bag"-et mondott), amire akkoriban ugrottam, nem tudtam neki nemet mondani… Na jó, még az is közrejátszott, hogy felfelé menet elbontottuk a hármas táborunkat, mert ezek a sátrak voltak hivatottak menedékül szolgálni a négyes táborban. Így aztán nem volt itt sátrunk, az pedig meg sem fordult a fejemben, hogy a bevessem a bivakponyvát. Szóval leereszkedtem a serpa sátrához és befészkeltem magam. Volt még egy-két korty ital a kulacsomban, amit jutalomnak tartogattam, a hármas tábor eléréséért. (Ital = olvasztott gleccserlé, citromízű porral íztelenítve, kulacs = fél literes, műanyag kólás flakon) A sátorral minden rendben volt, kényelmes és nagy sátor, mint az alaptáborunkban, talán csak egy dolog hiányzott belőle, a hálózsák. Szóval megint egy fagyos éjszakának nézek elébe… Valahogy mégsem tudtam csüggedni emiatt, hiszen az oxigén több, biztos melegebb is van és főleg van sátor a fejem felett! Csak remélni mertem, hogy Zsolttal és Lacival minden rendben van odafent és már a sátorban vannak. Abban biztos voltam, hogy Mécs Laci már a kettes táborban van.
Azért ezen az éjszakán sem voltak rémálmaim a forróságtól, gyakran kellett masszírozni a lábamat, de határozottan jobb volt, mint az előző. Itt viszont öltözködés, pakolászás közben sikerült bebólintanom valamennyi időre (kb. egy óra lehetett), úgy, hogy nem volt a jobb kezemen pehely kesztyű. Ennek persze meg is lett a következménye, mert nagyon enyhe fagyásokat sikerült összeszednem három kézujjamon is. Egy ilyen fagyos éjszaka vagy mászás után az ember mindig félve veszi le a zoknit. Nem tudni ugyanis, hogy milyen meglepetés bújik alatta. Ha túlságosan kék, az nem jó! :) Én is így tettem és szerencsére sehol nem volt túlságosan kék, de azért voltak aggályaim… (Persze innen a meleg szobából ez annyira távolinak tűnik, mintha nem is velem történt volna. Már csak némi zsibbadás, érzéketlenség maradt emlékül, ami szintén el fog múlni néhány hét, hónap múlva.)
Az volt a tervem, hogy a hármas táborban, egy nagy adag folyadékkal várom meg a fiúkat, ilyenkor arra van a legnagyobb szükség. Ahogy elkezdtem a főzéshez készülődni és pakolom ki a hátizsákom, meglepődve tapasztalom, hogy ott figyel a rádió. Gyorsan használatba is veszem, a hármas táborból ugyanis remek kapcsolat van az alaptáborral, míg például a kettesből egyáltalán nem működik. Lajos hangja kicsit feldúlt, aminek oka, hogy egy napja nem hallott Zsolt és Gál Laci felől, ugyanis a másik rádió Mécs Lacinál van, jelenleg a kettes táborban. Rengeteg hívás és kérdés érkezett felé, főleg a családtagok felől, amire nem tudott érdemi választ adni. Így, hogy kiderült a rádiós bakink, megnyugodhattunk kicsit, hogy csak nem tudtak kommunikálni, de biztos jól vannak. Bíztunk a tapasztalatukban és erejükben. Lajos is kérte, hogy maradjak és várjam őket, de akkor én már be voltam erre rendezkedve. :)
Nekiláttam a hosszú és unalmas vízmelegítésnek, amit rövid alvásokkal tettem érdekesebbé. Szerencsére volt bekészítve egy zsáknyi jég és hó, azt kezdtem el feldolgozni. Ahogy készült, azért ittam is belőle, a kedvenc citromos ízesítést felhasználva. Több óra elteltével végül kb. 1,5 litert sikerült olvasztanom, de azt sikerült úgy eltüntetnünk, hogy szerintem a többiek észre sem vették.
Egyszer csak ismerős hangokat hallok kint. Kinézek és ott ül Zsolt pár méterrel a sátram felett. (Ő nem tudta, hogy abban vagyok.) Nagyon megörültem neki, főleg, mikor megtudtam, hogy fent jártak mindketten a csúcson! Szóval nem volt hiábavaló a sok befektetett munka. Zsolt és Laci feltették az i-re a pontot és fejükre a koronát. :) Megvan a magyar hegymászás 11. nyolcezres csúcsa!
Behívtam Zsoltot egy kis iddogálásra, de egyelőre Tongba helyett csak gleccserlét fogyasztottunk. Gyorsan lerádióztunk Lajosnak is, mielőtt még kiadja a körözést. Még az ő hangján is érződött a megilletődöttség, mikor megtudta, hogy megvan a csúcs, egyből kettős sikerrel.
Rádiózás közben megérkezett Gál Laci is, nagyon fáradtan, ráadásul úgy nézett ki, mint aki tollfosztásról érkezik. Hágóvassal kivágta pehelykabátja hátulját. Pillanatok alatt úgy festett a sátrunk, mint egy tyúkól csoportos, előre eltervelt, különös kegyetlenséggel elkövetett rókatámadás után.
Lacit is beinvitáltuk és nekiláttunk a délutáni sziesztának. Mivel én voltam a legkipihentebb, hoztam egy adag havat, amit Zsolt elkezdett olvasztani. A sátorban ekkorra elég meleg lett, mivel a tűző napon volt. Ez elég volt ahhoz, hogy egy ideig még ne erőltessük a lefelé menetelt. Szerintem az olvasztott italmennyiséggel még az itt kiizzadt vízmennyiséget sem sikerült pótolni, de ez minket nem zavart. Fáradtak voltunk, de ez sem zavart. Örültünk a sikernek!
Lacival versenyeztünk, hogy kinek a fagyása lehet rosszabb, végül Zsolt, mint tapasztalt fagyó, úgy döntött, hogy Laci nyert. Valójában nem volt tiszta a verseny, mert Laci ereszkedés közben elhagyta a pehelykesztyűjét, amivel behozhatatlan előnyre tett szert!
Ezekről az órákról nekem is hiányosak az emlékeim, mert a nagy melegben, fáradtan el-el szenderedtünk és néha összemosódott az álom és valóság. Nem tudom például, hogy masszíroztuk-e egymást vagy az máshol (és mással) történt. :)
Az idő múlásával és ahogy kezdett megszűnni a kinti forróság, egyre sürgetőbbnek éreztük, hogy elinduljunk lefelé. Már csak egy dolog tartott vissza bennünket, mégpedig csomagjaink súlyának és testünk fáradtságának aránya. Az akklimatizáció során 3-4 menetbe felhordott felszerelést most egy menetben kell levinni, ami egy kipihent szervezet számára is megterhelő lenne. Ilyenkor Lajos mindig be szokott segíteni az alsóbb táborokban, de most térdproblémák miatt nem tudta vállalni, így muszáj volt egy serpát fogadnunk, aki levitt némi felszerelést az alaptáborig. Mivel a jakok két nap múlva érkeznek, nincs idő még egyszer feljönni a fent maradt felszerelésért. Nálunk az fel sem merül(het), hogy felszerelést hagyjunk a hegyen. Egyrészt környezetvédelmi, másrészt anyagi okokból.
A ledepózott felszerelésünk egy részének viszont lába kélt. A serpák egy részének ugyanis szükség van némi fizetés kiegészítésre. Úgy is mondhatnám, hogy ők Nepál jobb sorsra érdemes áldozatai és mivel ilyen magasan nem sok növény terem, a bodza-szedés kizárva… Így szerencsére könnyebbek lettünk két jégszerszámmal, az enyémet a hármas táborból, Zsoltét a Lhotse-kuloárból(!) kellett lecipelni szegény, megélhetési bűnözőknek.
A spanyolok előttünk fél-egy órával indultak el és állapotukról mindent elmond, hogy a Lhotse-fal alatt már előttük voltunk. Itt már látszott, hogy nagyon rossz állapotban vannak, de én nem gondoltam, hogy akkora a baj. Az expedíciójuk vezetőjét -aki a második legtapasztaltabb közülük- Carlos Paunert folyamatosan egy másik mászó támogatta/eresztette lefelé. Juanitot itt még nem ismertem fel, mert a másik kötélen ereszkedett, csak azt láttam, hogy nagyon lassú és 5-10 perceket áll a fal felé fordulva, kvázi mozdulatlanul.
A fal alatt pihentünk egy kicsit, majd gyorsabb tempóba kapcsoltunk, hogy mielőbb a kettes táborba érjünk. Útközben elég nagy volt a nyüzsgés felfelé is, amit kicsit furcsának találtam, de nekünk nem volt igazából hírünk arról, hogy a falon bajban vannak emberek és segítségre van szükségük. Néhány ember jött felfelé, ki mentő felszereléssel, ki termosszal (aminek mi is örültünk) és egyik mondta, hogy valaki a peremhasadékba esett a Lhotse-falon. Azt gondoltuk, őt kell menteni.
A tábor szélén egy kedves hölgy várt bennünket, gratulált a csapatnak és tudatta velünk, hogy a magyarok jobbak, mint a spanyolok. Így meginvitált bennünket egy sátorba, ahol lesz sok(!) innivaló és leves. Nem kellett kétszer mondani, máris indultunk. A sátorban derült ki, hogy ez egy közösségi sátorból átalakított kórházsátor és minket is fagyási sérültnek gondoltak, úgy is bántak velünk. Levették a hágóvasunkat, elmondták, hogy mit csináljuk fagyott kezeinkkel, stb…
Sokadik teánkat ittuk, amikor kezdetét vette az esti show, amire még mi sem voltunk felkészülve. Két orvos volt a sátorban és már így is éppen elég munkájuk volt, de szép lassan elkezdtek beszállingózni a spanyol csapat tagjai. Először csak kisebb fagyásokkal, amit viszonylag egyszerű kezelni és némi kötözés, gyógyszerezés után meggyógyul. Amúgy ilyent állapítottak meg Lacinál és nálam is, amire periferiális vérkeringést serkentő gyógyszert adtak. Zsolt halkan megjegyezte nekem, hogy szerinte nála is valami ilyen fagyás lehet, de végül nem fordult orvoshoz, már csak azért sem, mert közben elkezdtek befutni a nehézsúlyú versenyzők is. Először Juanito érkezett meg, lábfagyással, de nem igazán engedte kezeltetni magát. Az orvos hosszabb unszolására végül megengedte, hogy levegyék a bakancsát. (Előtte az orvos figyelmeztette, hogy ha nagyon súlyos a fagyás, akkor azonnal vissza kell húzni a bakancsát, amíg lehetőség van rá.) Valahogy nem tudtunk meglepődni azon, hogy az összes lábujja hiányzik, még a K2-n fagyott le neki sok évvel ezelőtt. Így ő nem is akart nagy feneket keríteni a dolognak, csak egy lavór melegvízet kért és egy kis nyugalmat, hogy kezelgethesse magát. (Majd később Laci alá dughassa a lábait melegedni.) Ezt meg is kapta, mert nemsokára befutott Carlos Pauner is, ödémás tünetekkel. Ekkor már elég nagy sürgés-forgás volt a sátorban, mert az önkéntes mentők egy része is ott volt. Figyelemre méltó a két amerikai síző hozzáállása, akik másnap indultak a hármas táborba és utána a csúcsra, ennek ellenére felmentek egy darabig, hogy segítsenek a rászorulókon, utána pedig a sátorban folytatták ugyanezt. Jamie-től meg is kérdeztem, hogy nem hobbi nővér-e véletlenül, amire azt válaszolta, hogy a felesége nővér. Meglepően ügyesen rendezte, melegítette például az infúziós tasakokat.
A nagy forgatagban is megállt egy pillanatra az élet, ahogy belépett az sátorba a következő karakter. Mindkét szeme teljesen be volt kötve fehér kötszerrel, a lábait két serpa mozgatta kötelek segítségével, amitől mozgásának marionett bábú jellege volt. Sajnos a nagyobbik baja az volt, hogy mindkét kezén az összes ujja elfagyott a második ujjpercig. Ő volt Roberto, az egyik mászó, akiket Zsolt látott lefelé jönni, miután este kilenckor visszatért a négyes táborba. Mint kiderült, egész éjjel másztak még és komoly fagyásokat szedtek össze, a hóvakság csak hab a tortán. (Amúgy az elmúlik néhány nap múlva, csak addig nagyon kellemetlen és erős fájdalommal jár.)
Gyorsan helyet csináltak neki és lefektették egy polifoamra, hogy nekiállhassanak ellátni a sérüléseit. Így telt-múlt az este, mi kellőképpen felmelegedtünk, teleittuk magunkat és ideje volt távozni, hogy átadhassuk a helyet a rászorulóknak.
A mi táborunkat száz méterrel lejjebb volt, úgyhogy még fél órát mentünk és reménykedtünk, hogy a felszerelés egy részét szállító serpa legyen a megbeszélt helyen. Természetesen nem volt ott, hiába kiabáltunk, keresgéltük. Főleg Laci volt ráállva a feladatra, ő viszont nyelvi nehézségekre hivatkozva nem nagyon volt hajlandó kiabálni. (Mondjuk a közösségi sátor, ahová a találkozót megbeszéltük, időközben megszűnt.) Így aztán lélekben készülődni kezdtem a harmadik hálózsákmentes éjszakámra is. Ez már sokkal jobban sikerült, mert Zsolt és Laci jól megtömtek saját pehelycuccaikkal, úgyhogy egyáltalán nem fáztam éjszaka. Laci is szépen építette lefelé a készletét, mert a pehelykesztyű (és több kulacs) után a polifoamját is elhagyta, úgyhogy neki a hátizsákok voltak a derékaljak ezen az éjjelen.
A lényeg, hogy utolsó éjszakánk is eltelt és lassan végleg elköszönhettünk a Hallgatás Völgyétől. Már csak át kellett kelni rajta, lehetőleg a forróság beköszönte előtt. Reggel Zsolt korán távozott, pont ezért. Őt én követtem, de előtte olvasztottam egy adag vizet az útra és Lacinak is hagytam egy flakonnyit. Könnyebb menetre számítottam, de végül az egyes táborban elért a forróság, úgyhogy muszáj volt vetkőznöm. Itt megdöbbenve látom, hogy befut Juanito is, ráadásul saját lábán, teljesen egyedül. Pont ahogy a hármasból lefelé tette, bár ott 10 percekre lefeküdt a földre és szerintem el is alhatott. A segítséget ott is, itt is visszautasította. Ekkora akaraterővel nem gyakran találkozni…
A következő (kényszer)pihenőm már a Khumbu-jégesésen volt, ahol egy serpa szerencsétlenül járt és belezuhant egy 20-30 méter mély gleccserhasadékba és majd' egy órán keresztül mentették. Ekkor ért utol az egyik tegnapi orvos és elég sokat beszélgettünk. Mint kiderült, két nappal előtte ő is megmászta az Everestet, az eltűntnek hitt Lolo Gonzalest megtalálták és életben van, Rodrigot és a japán halottat leszállították helikopterrel, a többiek saját lábukon jönnek le. Nagyon értékelte Zsolt humorát, amikor előző nap beérkezett a sátorba, az orvosok megkérdezték, hogy van-e panasza. Ő a lábára mutatva megkérdezte, hogy meg tudják-e esetleg javítani. (Can you fix this?)
A Khumbu vége szokás szerint elég hosszúra sikerült, legalábbis mindenképpen annak tűnt. A végén megittam legalább egy-másfél liter vizet a gleccserből. Leírhatatlan, hogy milyen jól tud esni…
Lajos és a "személyzet" az alaptáborban nagy örömmel fogadott, meg persze én is örültem nekik. Jó volt visszatérni az átmeneti létezés állapotából az Életbe. Miután összejött a csapat, Lajos tett két fontos bejelentést is. Az egyik, hogy az államgép rohadt és nem Dánia bűzlik, a másik, hogy Cseh Tamásnak nem az 50., hanem az 52. születésnapját ünnepelte nagy, baráti társaság a Merlin színházban. Ezek fontos kérdések voltak és bizony tétje volt, hogy mi az igazság…
Soraimat II. János Pál szavaival zárnám, aki így szólt, miután barátai társaságában megnézte a Passió c. filmet: PONT ÍGY TÖRTÉNT!
Comments [2]