Valószínűleg az egyetlen magyar hegymászó, aki már többször egyedül vágott neki a Csomolungmának. Ennek még a serpák között is híre ment, amikor Katmanduból három nap alatt tett meg 120 kilométert, gyalogszerrel és egy 50 kilós hátizsákkal. (Egyszer valaki a lendülettől hanyatt esett, amikor arrébb akarta tenni Konyi legendás méretű, lyukas 30 éves zsákját. Pedig a 40-50 kilós zsák tulajdonosa, lazán, elegánsan járt-kelt hátizsákjával, amiben persze mindig volt egy tartalék jégcsákány, egy tartalék kesztyű.)

Legendás híre volt az Everest alaptáborában, ahol egy soknemzetiségű különleges közösség tagjai gyülekeznek. Hozzá vitték a generátorokat javításra, mert ő tudott forrasztani, javítani. Mindent szétszedett apró darabokra, telefonokat, számítógépeket boncolt, hogy megismerje a belső szerkezetüket Ő javította az akkutöltőket, hegesztett, törött műanyagot és fémet egyaránt varrt “műszaki varrással”, ismert szinte minden technológiát, elképesztő dolgokat bütykölt meg. Ha kellett, műgyanta és szénszál keverékéből karboncipőt gyártott.

Azt mondta: a hegyen nem fél, soha nem esett pánikba. Igazán soha nem is volt korábban veszélyben, csak egyszer: A Huascara nevű perui hegyről jött le hajnalban, miután megmászta egyedül a csúcsot, és 4000 méter környékén egy körülbelül negyven kutyából álló falka acsarkodva kísérte. Konyi egy jégcsákánnyal és egy kővel dekázott felváltva, hogy a kutyák ne támadják meg.

Amikor barlangtúrára indultunk, előző éjjel fejlámpával  végigjárta a barlangot: megigazítgatta a köteleket és a köveket, hogy biztonságban legyünk. Bárki, aki vele elindult a hegyekbe biztonságban érezte magát. Ő maga volt a biztonság. Ahogy beszélt, már attól megnyugodott mindenki. Vagy amikor már 18 órája voltunk talpon, s mindenki összeesett a fáradtságtól, képes volt cipelni társa hátizsákját is, s újabb és újabb történeteket mesélni a szakadó esőben, hogy ne érezzük magunkat annyira elesettnek.

15 évesen lakkbőröndöt szerelt fel hordkeretre, és elindult a Tátrába hegyet mászni. Drága volt a csomagmegőrző a pályaudvaron, ráadásul nem is volt éjjel-nappal nyitva, ezért egy fa tetején, a lombok közé rejtette az élelemmel teli bőröndöt és elindult fölfelé. (A bőrönd még tíz év múlva is ott volt). Elért a hegyek közé és találkozott egy cseh csoporttal, akik befogadták és tanítgatták. Azután hazajött, és attól kezdve a hegyek között élt. Akkor is, ha éppen óbudai, “kacatokkal” kütyükkel telezsúfolt házában volt.

Gyakran megbüntette a rendőr, mert nem ismerte a város szabályait. Nem kapcsolta fel a kocsin a világítást, mert ő teliholdnál nem használt lámpát, hiszen tökéletesen látott. Ha egyszer egy hegyi ösvényt bejárt, megjegyzett minden követ és tereptárgyat és aztán “vakon” is bármikor végigment rajta. Ez segítette számos alkalommal is ahhoz, hogy mindig vissza tudjon térni a hegyről, ködben és akár 100 km/órás szélben is.

Konyi egy letűnt kor embere volt, megállt az idő nála valahol. Ez nem jelenti azt, hogy ne tudta volna, mi történik a világban, hiszen elképesztően széles látókörű volt. Szinte nem lehetett tőle olyat kérdezni, amire ne tudna válaszolni, lett légyen szó csillagászatról, geológiáról vagy atomfizikáról. De azért az internettel bajban volt. Gépelni sem szeretett, ezt az Omega dalszöveget azonban annyira szerette, hogy bepötyögte gépébe, egy email üzenetbe márciusban, mielőtt elindult volna utolsó újára:

Mit jelent, ha áll a folyó
Mit jelent, ha sima a tó
Mit jelent, ha áll a szél
Azt, hogy már nem él.
Mint a mozdulat, ha félbemarad
Mint az út, amelynek vége szakad
Mint a vízesés, mely megfagyott
Ha nem megyek, nem vagyok.
Lennék fű, mely újra kinő
Lennék lélegzetnek friss levegő
Lennék szó, mely szól neked
Lennék kéz, mely vezet
Volnék tánc, mely körbeforog
Mitől a Föld szíve dobog
S én lennék e szívben a vér
Mely soha nem áll, de visszatér.