Valamilyen megkönnyebbülés uralkodik el bennem, valahányszor átlépem az ország határát és nem magyar beszédet hallok magam körül. Nem nagyon tudtam ezt az érzést mivel magyarázni (nem lennék elég jó magyar, hazámnak hű fia?), igaz nem is nagyon töprengtem rajta, csak élveztem, mint a gyerek és igyekeztem minél többször ezt az érzetet megélni.

Olvasmányaim során viszont belefutottam hasonló vélekedésbe és igazat kell adnom neki(k), pontosan ugyanezt érzem én is az idegen tájak, emberek között.

Idézet 1: "Pokoli mulatság, barátaim, úgy járni-kelni idegenben, hogy a szájak lármája közönyösen hagy bennünket, s mi kukán meredünk mindenkire, aki megszólít. Micsoda előkelő magány ez, barátaim, micsoda függetlenség és felelőtlenség. Egyszerre csecsemőnek érezzük magunkat, gyámság alatt. Valami magyarázhatatlan bizalom ébred bennünk a felnőttek iránt, akik bölcsebbek nálunk. Hagyjuk, hogy helyettünk beszéljenek és cselekedjenek. Aztán mindent elfogadunk, látatlanul, illetve hallatlanul."

Idézet 2: "Pokoli mulatság úgy járni-kelni idegenben, hogy a szájak lármája közönyösen hagy bennünket, s mi kukán meredünk mindenkire, aki megszólít. Micsoda előkelő magány ez, barátaim, micsoda függetlenség és felelőtlenség. Egyszerre csecsemőnek érezzük magunkat, gyámság alatt. Valami magyarázhatatlan bizalom ébred bennünk a felnőttek iránt, akik bölcsebbek nálunk. Hagyjuk, hogy helyettünk beszéljenek és cselekedjenek. Aztán mindent elfogadunk, látatlanul, illetve hallatlanul.

A kérdésem: Honnan idéztem, ki(k) a szerzők és mi a mű címe? A helyes megfejtők között kitöltetlen desztinációjú retúr MÁV vonaljegyet sorsolunk ki.