2011-05-14, Everest alaptábor (a kettesbe mégsem cipelek gépet magammal)

Ahogy az néha lenni szokott, tartozásom van egy vallomással. Villámcikázások és szitokáradat közepette megfogadtam, hogy nem írok több levelet, csak Katmanduból. Ennek részleteire nem is nagyon térnék ki, a lényege technikai problémákban gyökerezik. A bajok ott kezdődtek, amikor elkezdtem személyes leveleket is küldözgetni (pontosabban írogatni, mert a küldés fázisig már nem értem el).

Nagyon köszönök/köszönünk minden személyes, egyéni és közös levelet, élmény olvasni őket és örülök minden sornak, de nincs kapacitásom megválaszolni őket. (Attól még ne adjátok fel az írást, majd szóban bepótoljuk...) Próbálok inkább részletesebb beszámolót írni az itteni helyzetről, bár nem tudom, hogy a többiek mikről írnak, csak azt tudom, hogy sokat. Biztos van mondanivalójuk...

A kommunikációban kialakult egyfajta rendszer, ami abból áll, hogy délelőtt átkelünk a Khumbu-gleccseren az új kommunikációs sátrunkhoz és ott mindenki tesz-vesz 15-20 percet egy internetes géppel, a többiek addig követ pakolnak, fényképezkednek, stb. Ha az eszközeink nem a kettes és hármas táborokban hevernének, még talán jeget is másznánk... Na de majd a Lhotse-falon és kuloárban bepótoljuk hamarosan!

Még nem fejeztem be a napirendet, asszem ebéd felé járhattam. Ebéd után, ami kettő körül van, kicsit szétszéled a csapat, csendespihenő, olvasás, ismerkedés a többi csapattal (ez a csúcstámadás közeledtével felfokozódott), Zsolttal néha filmezünk egyet, egyszóval nyugodtság van. Aztán vacsora közeledtével újra összeülünk, megbeszéljük mi legyen a menü, nézünk időjárás előrejelzést, beszélgetünk. Vacsora 7-8 körül van, utána filmezés, opcionálisan emésztés. (Vagy fordítva?!) 22-24 körül fekszünk, én szokásom szerint 2-3 órával később.

Közeledik a nyár, az éjjelek is egyre melegebbek, olyan -7 fok van a sátorban, Laci mérései alapján. Ezen felbuzdúlva fent hagytuk a pehely ruházatot a kettes táborban, hogy ne kelljen cipelni. Minden este hiányoljuk is. Ha egy kicsit más szemléletű lenne a csapat, minden bizonnyal a régi (szép?) idők mozgalmi dalaival szinesítenénk/melegítenénk az estéinket.

Ja, jut eszembe: volt egy félig kivitelezett csúcstámadási kísérletünk is a napokban. (Végülis azért jöttünk.) 11-én mentünk fel a kettes táborba. Zsolttal hajnali három körül indultunk, hogy a több kilós pehelyöltözetet ne a zsákban, hanem magunkon cipeljük. Másrészt ne a 30-40 fokos Khumbu-katlanban kelljen tűző napon caplatni, ahol szegény mászónak még aláöltözetben is nagy melege vagyon. Laciék 7-8 körül indultak és inkább izzadtak...

Szemmel láthatóan jobb formában vagyunk, mint az első-második felmenetel alkalmával. Az egyes tábortól a cseh Radek Jaros-sal (aki 13. nyolcezresére, történetesen a Lhotse-ra készül és többször volt nálunk viziten) és néhány gyorsléptű serpával mentem és kényelmesen tartottam velük a tempót. Váltottunk néhány szót Edurne-val is, akit szokás szerint népes csapat kísért lefelé. A kettesben kiszabadítottam a sátrat a jég fogságából, olvasztottam két liter vizet (ez a két művelet kb. két órát vett igénybe) és lesétáltam piával a többiek elé.

Este némi kutakodás után sikerült belebotlanunk síelő barátainkba (Chris és Jamie), akik meginvitáltak bennünket egy teára. Egy kétcsillagos és egy ötcsillagos szálloda között nincs akkora különbség, mint egy csúcstámadó és egy közösségi sátor között a kettes táborban. Kicsit úgy éreztük magunkat, mint aki Seherezádé meséi közé csöppen egy szép csillagos estén, a hatalmas hegyek között.

Már az, hogy le kellett venni a bakancsokat, kölcsönzött egy melegséget az egész sátornak, aminek padlatán mindenféle polifoamok, thermarestek és egyéb kényelmet fokozó ruhaneműk, használati tárgyak hevertek. Megállapítottuk, hogy mi biztos ott éjszakáznánk közösen, nem a kis "vacak" sátrakban. (Ennek alapterülete 15 m2, magassága 2,5 m lehetett. Luxus.)

A non-plus ultra a vacsorameghívás és a vele járó folyadékok (azért nem kell Blue Label-re gondolni!) voltak. Még akkor is, ha tengerszinten kisebb vagyonért és/vagy erőszakkal sem lehetnek belénk tukmálni ezeket, ott, azon az estén nagyon jól esett minden falat és korty. Volt ott csapnivaló gombakrémleves, íztelen pasta valami rágós hússal, az elmaradhatatlan Foster Clark's (italpor), Gatorade, tea, tejpos és még sokan mások.. Aki nem hiszi, járjon utána! Ill. ennek "modern" változata: Aki nem hiszi, annak utána járunk! (Jégcsákánnyal, of course!)

A trakta ellenére és sátraink katasztrofális állapota hatására csapnivalóan telt az éjszakánk. Ha valaki ki szeretné próbálni, hogy milyen lehetett, akkor húzzon egy svájcisapkát az arcába (oxigén) és töltsön el egy éjszakát egy sóderral és sziklatömbökkel vegyesen megrakott ZIL platón (kényelem). Na, sátrunk még annál is kényelmetlenebb, amit némileg úgy tudtunk enyhíteni, hogy minden cuccot (hátizsák, pehely, beülő, kaja) begyűrtünk magunk alá.

GYK: sátrunk azért járt így, mert még hóra állítottuk fel, ami időközben kiolvad alóla, teret engedve az alatta meghúzódó sziklakertnek.

A lényeg, hogy elég gyengének éreztük magunkat induláskor, de azért csak felkerekedtünk. Más-más időpontban indultunk el, de a Lhotse-fal alatti viharos időjárás (és minden bizonnyal a csapatszellem) összeterelt bennünket. Már azt hittem, hogy Zsoltot a falon érik az 50-60 km/h-s széllökések, ami egy kötélen lógva, bizonytalan terepen állva kihívás tud lenni. Szerencsére nem így történt és a fal alatt összeült a  kupaktanács, lerádiózott a nagy, fehér törzsfőnöknek és minden megoldódott. Döntésünket nem annyira az észérvekre, mint inkább a megérzésre (és a fáradtságra) alapoztuk, már csak azért is, mert alaptábor szerte jó volt az előrejelzés és sokan időzítették mostanra a csúcsmászást.

Az idő végül minket igazolt, mert sok csapat vonult le később a hegyről és tudtunkkal nem volt sikeres csúcstámadás ez időtájt.

Szóval egy órát tanakodtunk a viharban, majd fogtuk magunkat és szépen elindultunk az alaptábor felé. A kettesben még pihentünk, pakolásztunk egy-két órát, én megbíztam birkát, hogy vigyázzon a fent hagyott cuccokra. Remélem, most is ott figyel a sátor felső háromszögében!

Lefelé Zsolttal öt órát jöttünk, ami ugyancsak javuló tendenciát mutat. (Már csak az érzeten kellene javítani, ami még mindig nyolc körül jár.) Laciék valamivel gyorsabbak voltak, előbb indultak és mégelőbb érkeztek. :)

Olvasmányokból tudni lehetett, hogy a Khumbu-jégesés naponta változik, de merőben más ezt megtapasztalni. Immár hatszor keltünk át rajta és ezalatt szinte teljesen átalakult az út. Komplett létrák tűntek el, hatalmas tornyok dőltek össze, hasadékok nyíltak ki és záródtak össze. Mintha a jégesés-doktorok is lazábban vennék a feladatukat, hogy finoman fogalmazzak, nincs teljesen naprakészen az út. Néha száz méter mély hasadékot kell átugrani kötél és létra nélkül, néha hiányzik a létra néhány foka, néha pedig csak úgy lóg a levegőben. (A legjobb a létra nélküli útvezetés, de ez nem mindig megoldható.)

Továbbra is egyik kedvenc (talán kényszeres) időtöltésünk a kajákról történő fantáziálgatás, ami akklimatizációnk előrehaladtával már felsőbb táborokban is jelentkezik. Most már odáig ment a dolog, hogy a kettesben rákívántunk a lángosra (ki-ki ízlése szerint nagymama féle, Hilda féle, balatoni, stb.) és lerádióztunk Lajosnak, hogy be jó is volna...

Amúgy hihetetlen, hogy Lajos miket ki tud hozni az adott alapanyagokból (ide értendő a szakács stáb is) és konyhából. Néha meg sem lehet különböztetni az otthonitól, olyan finom, néha pedig mesterien ráérez, hogy milyen kaja esne jól a csapatnak, mi pedig csak ámulunk. Amúgy dicséret illeti a szakácsokat is, akik egyedül sem vallanak szégyent. 

Mondhatni, hogy csapatunk ismertsége tovább fokozódik, most már nem nagyon van olyan expedíció, aki ne hallott volna rólunk. Ez egyrészt azért van, mert többször megfordultunk már felsőbb táborokban és ott is, az út során is szóba elegyedtünk mászókkal, serpákkal, másrészt egy-két expedíció van csak, aki oxigén nélkül mászik és ők előbb-utóbb felkeresik egymást. (Már meg is történt.)

Most, hogy közeledik a csúcsmászás, napi kapcsolatban vagyunk a Lhotse expedíciókkal és keressük egymást az időjárást és mászási tervet illetően. Jelenleg úgy néz ki, hogy 16-án megyünk a kettesbe, 17-én a hármasba, 18-án a négyesbe és 19-én megyünk a csúcsra. Lehetne ez apu szülinapi ajándéka, csak kérdés, hogy ki adja kinek?!

Jelenlegi állás szerint a kuloárban -ami az út nehezebb és veszélyesebb része- nagy a hó és egy ember, vagy kis csapat nem sok eséllyel vágna neki (hacsak nem hívják Kukuczkának), ezért próbál összefogni a Lhotse csapat és 10-12 fő egyesíti az erejét, a hótaposást illetően.

Hogy addig se unatkozzunk, folytatjuk filmművészeti ámokfutásunkat, aminek Lajos próbál néha gátat vetni, több-kevesebb sikerrel.

A paletta nagyon széles, általában két véglet között mozog. Ezek voltak:

Hamlet, Üvegtigris 3, A velencei kalmár, Terminátor 4, Az, A remény rabjai, Bűn és bűnhődés, A Thomas Crown-ügy. (Az én gépemen is lett volna még néhány klasszik darab, de ugyebár....)

Ki lehet találni, hogy melyik mű, kinek az ajánlásával forgott...

Lajossal továbbra sem sikerült megszerettetni az Üvegtigrist, pedig egy ideje rajta vagyunk a témán, sőt maga Rudolf P. is, akinek még több köze van hozzá. Zsolttal egyik délután nekiestünk a harmadik résznek és nagyon jót szórakoztunk rajta. Én elég idegesen kezdtem, mert a gépem éppen végelgyengült és egy jakcsorda egy óráig ott kolompolt a háttérben. Ezért az elejét kifejezetten frusztrálónak és erőltetettnek találtam, de lehet, hogy másodszorra jobb lenne. Aztán megjelentek olyan elemek, amiktől érdekes és szórakoztató lett a film, bár nem kifejezetten alaptábori körülményekhez igazodtak. Összességében jót szórakoztunk, érdemes volt végignézni, de azért az első rész marad az etalon.

Közben befutott az indiai lány is serpájával, aki egy birka türelmű ember, de most nagyon ki van kelve magából. Ami nem is csoda, az már sokkal inkább, hogy a lány még él. Természetesen nem tudott felmenni, még oxigénnel sem, de kb. két hetet töltött a kettes táborban és három napot a hármasban. Újabb rekordot dönthetett, mert reggel hétkor indult a kettesből és éjfélre ért a hármasba. Hihetetlen figura....

Egyelőre ennyi, hacsak nem tör rám a krónikus írhatnék, akkor a csúcsmászás után jelentkezem legközelebb...

Üdv,

Tibi