2011. május 26.

Horvát Tibi írja:

Ezt már Namche Bazaarból írom, de még mielőtt a vad Khukri-gőz (helyi rum féleség) és a Thongba-bódulat (érlelt kölesből készített ital) el nem venné a csapat eszét, köztük az enyémet is. Holnap még vár ránk egy 6-7 órás gyaloglás Luklába és utána napon repülünk Katmanduba.

Úgy néz ki, hogy 2-án érkezünk Budapestre.

Hogyaszongya:

Valahol ott maradtam el, hogy a spanyol (többnyire baszk) csapattal együtt úgy döntöttünk, hogy 05.21-re időzítjük a csúcstámadást, mivel előtte 2-3 napig erős csapadék várható, elképzelhető, hogy egyesült erővel kell nyomot törni a kuloárban.

Így aztán 18-án elindultunk, hogy megkezdjük 6 naposra tervezett csúcsmászásunkat és a kettes táborban töltsük az éjszakát. Az előző napok tapasztalata alapján most nem indultunk hajnali órákban, inkább a délutáni ködös időt kihasználva, késő délután akartunk megérkezni. A felszerelés nagy része már a táborban volt, így könnyedén, gyorsan tudtunk mozogni, bár a nap sajnos órákra átsütött a felhőzeten, így rendesen kiszárított bennünket. Szóval a terv nem teljesen jött be. A jégesésen összeálltunk pár órára Zsolttal és Gál Lacival, hogy csináljunk néhány videó felvételt a jégesésről, egymásról, táborról, a későbbi videó anyaghoz, előadásokhoz.

A gleccser rengeteget változott a legutolsó állapothoz képest (is), az elsőre már nem is nagyon emlékszünk. Több méter széles hasadékok nyíltak ki, hatalmas tornyok (amik alatt mindig behúzott füllel közlekedtünk) dőltek össze, helyenként alig lehetett az útvonalra ismerni.

Amikor a kellően kiszáradtunk, a nap szépen visszabújt a felhők közé és egy otthon már viharosnak számító, erős havazást küldött ránk. Jeges hókéregbe burkolózva, széllel bélelve, 1-2 órán át sötétben kóborolva értük el a kettes tábort. Negyedszer mentünk fel, mégis néha kételyeink voltak az útvonalat illetően, annyira el voltak takarítva a nyomok...

Megérkezésünkkor Mécs Laci már aggódott, hogy mi lehet késedelmünk oka. De nem tétlenkedett, áttelepítette a sátrukat egy jobb helyre (így csak Zsolttal töltöttük egy kráterben az éjszakát) és rátalált egy jó kis közösségi sátorra (Seven Summits, Nepal), ahol kaptunk forró teát és meg tudtuk melegíteni a vacsoránkat, sőt, a végén még Dahl Bhat-ot is kínáltak. Már ecseteltem, hogy mekkora jelentősége van ilyen magasságban egy jó sátornak. A múltkori 5 csillagos volt, ez kb. 3,5.

Így megúsztuk a főzést és a reggeli melegítést, irány a hálózsák!

19-én Zsolt indult legkorábban, azon nem csodálkozom, hogy kilökte magából a sátor. Mire én is menetkész lettem, Lacik is felkeltek és elkezdtek készülni a hármas táborba, ami kb. 700 méter szintkülönbség leküzdését jelenti.

A későbbi indulásom eredménye, hogy megint jöhetett a tűző nap és mivel a nagy hálózsák nem fért a kis hátizsákba, csiga módra volt rákötözve, úgy is mozogtam vele. Ha megfogadtok egy tanácsot, soha nem közlekedtek tűző napon, főleg nem 6500 méter felett, pehelyben! Különben ki fogtok készülni! Én is így tettem. Persze felküzdöttem magam a Lhotse-falon a hármasba, de annyira kivette az erőmet, hogy utána 1-2 óráig csak pislogtam a sátorban. Spanyol barátaink sátra a környékünkön volt, Edurne sátra közvetlenül Laciék sátra mellett.

Míg én révültem, Zsolt és Laci kiásták Lacik csúcstámadó sátrát és a jégszerszámainkat, amivel rögzítve volt. Mi Zsolttal egy bivak ponyvát vittünk, jó heccnek tűnt. :) Amúgy Zsolt ponyváinak híre (hírhedtsége) van a hegymászók körében és mindig fellélegzik a csapat, amikor elhagy vagy ellopnak egyet-egyet. (Nem kizárt, hogy magyar mászókezek is közre játszanak egy-egy eltűnésben.) Már csak azért is, mert senki sem nagyon hajlandó használni, Hildán kívül, aki viszont hajlandó összebújni Zsolttal. Úgy is mondhatnám, hogy csak vele hajlandó...

Mindig elfelejtem, hogy nem mindenki van tisztában a fogalmakkal. A bivak ponyvát úgy kell elképzelni, mint egy sátordarabot, sarkaiban és helyenként körben madzaggal. Ezzel lehet kikötni, vagy leásni. Ennyi! Ez majd megvéd éjszaka a halálzónában, -30 fokban, tomboló szélben, hóviharban. Utoljára a Gyűrűk urában használtak ilyent Frodóék. De most már gyártják nálunk is!

Szóval a hármasban én pilledtem, Zsolt pedig főzött teát és ettünk kesudiót, majd lefeküdtünk. Laciék ugyanezt tették a szomszéd sátorban, csak tudtommal főzés és kesu nélkül.

20-án megint Zsolt indult legkorábban, úgy látszik nem szeret heverészni fenti táborokban, de a spanyol banda talán még nála is korábban útra kelt. Aztán Laci következett, én és G. Laci. Azt már említettem, hogy mekkora tortúra tud lenni egy ilyen készülődés. Órákig is eltarthat csak az, hogy az ember felöltözzön és bepakoljon a hátizsákba. Most itt a Lodge-ban ülve kb. 5-6 percet venne igénybe az, hogy felvegyem azokat a ruhákat, beülőt, hágóvasat és bepakoljam a zsákot. Ott min. 1 óra, de lehet 3 is, attól függően, milyen fáradt és dekoncentrált az ember.

Folytattuk vánszorgásunkat a Lhotse-falon, szépen lassan közeledve a halálzóna felé. Mivel Gál Lacival most léptünk először e hírhedt magasságba, mindketten tartottunk tőle, hogy fog erre a szervezetünk reagálni, főleg az ő peacemakere, amit Namche Bazaarban vett, kéz alól.

Ja, a halálzóna: a 7500 méter feletti magasságot hívják így, mégpedig azért, mert semmilyen körülmények között nem tud a szervezet alkalmazkodni hozzá és rövid idő alatt feléli saját tartalékait. Csak a nagyon erős szervezet tud itt napokig életben maradni, de annál is bármikor felléphet spontán keringési összeomlás, gyors lefolyású tüdő- és/vagy agyödéma, nem beszélve a gyengeségről, hallucinációról, koordinációs zavarokról és természetesen a fagyásról, amiből hamarosan lesz bőven... Szóval érdekes helynek ígérkezett, főleg, hogy én hálózsák és sátor nélkül készültem itt éjszakázni.

Természetesen nem volt egy éles határvonal, csak az ember sebessége lassul, kicsit álmosabb, stb. Előtte elég volt 10 lélegzet 5 lépéshez, most már 15-20 kellett hozzá. (Ez még mindig felülmúlt a Cho Oyu-s kondimat, úgyhogy van remény! :) )

A „Genfi-sarkantyú” környékén vánszorogtam éppen felfelé, örültem, hogy túl vagyok a „Sárga pad”-on, amikor egy bizarr hullába botlok, akit egy 5-6 fős serpa csapat ereget lefelé a falon, elég rossz hatásfokkal. A fagyott, jobb ökle kilátszott a hordágyból és mintha diadalittasan mutatná, hogy Előre! Többször is nekem ütődött és kicsit muszáj volt segítenem a kötéltechnikában, hogy elhaladjunk egymás mellett. Persze ha babonás lennék, már előbb visszafordultam volna (el sem indultam volna a BC-ből), az intő jelek miatt.

Abban a pillanatban, ahogy elindultam az alaptáborból, miután kezet fogtam Lajossal, összeomlott a táborunk oltára, néhány méterre tőlem. Aztán ahogy felléptem a Khumbu-ra és az első nagyobb jégtoronyra értem, egy hatalmasat roppant alattam. Ekkor ijedtem meg másodszor az expedíció során. (Az első a jégomlásnál volt.) Szóval intő jelek lettek volna, ha keresek....

Na de hogy hogyan jutott fel Zsolt és Laci a csúcsra? Miért voltak egy napig „eltűnve”? Hogy volt pontosan a baszk tragédia? Hogy úsztam meg a három hálózsák nélküli éjszakát fagyások nélkül? Ki volt az a rejtélyes hulla a Lhotse-falon? Arról majd a következő epizódban!!!

(Mert k. álmos vagyok és a többiek mindjárt kelnek.)