2011-05-06, Everest alaptábor

Erőss Zsolt képeivel

-Ez a rész csak lazán kapcsolódik az expedícióhoz, főleg a Lhotse
mászáshoz, türelmetlenebb olvasók nyugodtan kihagyhatják!-
Régóta van bennem egy olyan késztetés, hogy egy jégszerszámot átüssek egy
kinyitott laptop monitoron. Nem érzem úgy, hogy ez elfolytott agresszió
lenne, de lehet, hogy tévedek. Szomorú tendencia, hogy a vágy tárgya egyre
inkább saját laptopom. (Pedig lehetne pl. Gál Lacié is, amin most éppen
gépelek...)
Mivel szeretem a végleges megoldásokat, nagy lelkesen vettem egy
csúcskategóriás MacBook-ot, gondolván, hogy majd hosszú évekig nem kell
laptop kérdéssel foglalkozni és lesz egy megbizható, minden körülmények
között működő gépem. Micsoda tévedés! Már a tavalyi Cho Oyu expedíció után
(akkor még 5700-on elketyegett, bár az akkumulátor teljesítmény
átmenetileg a tizedére esett vissza), visszatérvén a normális légköri
nyomásra, a winchester felmondta a szolgálatot. (Néhány napnyi anyázás,
szívás, installálás, anyázás után még húzta néhány hétig, de aztán csere
lett a vége.) A csere winchester több hónapig bírta, de aztán annak is
csere lett a vége. (A CD meghajtó lerohadására -amit egy olcsóbb laptop
áráért csérltek volna ki- nem térek ki.) Végül vettem egy eredeti Apple
winchestert, ami ugyanolyan, mint bármely Seagate, Toshiba, stb., csak
Apple boltban árulják és jóval drágább. Ettől azt vártam, hogy kitart
legalább addig a bizonyos jégszerszám csapásig, esetleg tovább. Mivel a
hitemet már kezdtem elveszíteni az Apple termékekben (na  jó, a MacBook
laptopokban), nem lepődtem meg, hogy ez a winchester is idő előtt
lerohadt, természetesen  mikor a legjobban kellett volna. Miközben a
többiek vígan használták Dell és Lenovo gépeiket, főleg Linux (esetleg
Windows) oprendszerrel, én már annak is örültem, hogy hajlandó volt
őméltósága elindulni. Néha órakig nem indult, csak járt a "virágszirom"
körbe-körbe, aztán egyszer csak gondolt egyet és elindult...
Na jó, erről a témáról (most) nem írok többet, mert egyrészt már én is
unom, másrészt közben volt egy ebéd is és kizökkentem a témából.
Konklúzió: Normál körülmények között használtam 5-6 laptopot (Compaq, HP,
Dell), de egyikkel sem volt annyi problémám, mint a MacBook-kal.
Szélsőséges  körülmények között voltak nála gyengébb versenyzők, de erős
jóindulattal is csak a középmezőnyben végzett. Összességében azt javaslom,
ne vegyetek MacBookot, mert az érték/ár arány katasztrófális. (Ha működik,
akkor persze elég jól teljesít és ez kompenzál valamennyit a
gyengeségeiből.)
A legnagyobb vicc az egészben, hogy ezt az operációs rendszert van pofájuk
Snow Leopard-nak hívni! :) Oké, hogy Steve Jobs szereti a nagymacskákat,
de akkor legalább -10 fokig bírná ki, mint bármelyik gagyi-szar Windows.
Hogy mennyit cikiztek -teljes joggal- a többiek. :S
Ahogy Zsolt mondta, néha a nem szponzoráció is szponzoráció! Mi lett volna
velünk, ha csak ilyen gépeket hozunk magunkkal?! Most egyáltalán nem lenne
kommunikációnk a külvilággal... Így csak az én jelentkezéseim, kép
küldéseim csökkennek.

-Ez már kicsit szorosabban kapcsolódik az expedícióhoz, főleg a Lhotse
mászáshoz.-
Tegnap (2011-05-05) értünk vissza a hármas táborból (C3), miután egy három
napos, kimerítő élményben volt részünk.
3-án felmentünk a kettes  táborba (C2), amihez már jól voltunk/vagyunk
akklimatizálódva. A felmenetel is rövidebb ideig tartott, mint első
alkalommal és kevésbé merített le bennünket. Zsolttal kb. egyszerre
mozogtunk és míg múltkor elég sok serpa húzott el mellettünk, most mi
tettük ezt 25-30 hegymászóval és még néhány serpával is. (Mi most
veretlenek maradtunk.) Persze ez az egész nem a versenyzésről szól és
visszaüt, ha valaki kihajtja, lemeríti magát. Inkább csak érdekesség és
valamennyire mutatja az akklimatizálódást. Ilyen összehasonlításokat már
csak azért sem érdemes tenni, mert elnézve az oxigénes mezőnyt, az első
négy helyre esélyes lenne csapatunk.
Este nagyot főztünk Zsolttal, egy liter gombalevest, mégtöbb teát, egy
zacskó hántolt szotyit. Az éjjel eseménytelenül telt, kevés forgolódással,
viszonylag jó alvással. A lábam eléggé fázott, úgy látszik, hiába cipelem
a nagy hálózsákot, az ellen nem véd...

4-én lassan kászálódtunk ki a sátorból, legfőbb mozgatórugónk az volt,
hogy az éjjel megfagyott kondenzcsapadék a tűző nap hatására elkezdett
ömleni a nyakunkba és mindent szétáztatott a sátorban. Mindannyian elég
gyengének éreztük magunkat és elnézve a fölénk tornyosúló (na jó, a
messzeségben emelkedő) Lhotse-falat komoly kétségeink voltak, hogy képesek
vagyunk-e megmászni azt és kiépíteni a hármas tábort.
Erőt vettünk magunkon és nekiláttunk a feladatnak. Az is több óra volt,
hogy a fal aljáig elvonszoljuk magunkat, itt bevártunk egymást, rádióztunk
egyet Lajossal és megkezdtük haladásunkat a falon. Mindjárt egy nagy
jégomlás fogadott bennünket, ami a méretéhez képest pozitívan sült el,
balesetmentesen. Kis balszerencsével akár 10 embert is lesodorhatott volna
a falról, esetleg a fal alján készülődőket lapíthatta volna ki... Laci és
Zsolt balra, G. Laci és én lefelé manővereztünk, számunkra is meglepő
sebességgel...
A fal véget nem érőnek tűnt és újra úgy éreztük magunkat, mint legutoljára
a kettes táborba menet. A két sátorhely kialakítására 7100 méter
magasságában került (volna) sor, de ott fent már elég korlátozottak a
lehetőségek. Egyrészt elkeltek a jó helyek, másrészt egy 50-60 fokos
jégfalon kell kivágni a sátorhelyet, ami tengerszinten, kipihent
állapotban is több órás művelet lenne. Így aztán nem is volt olyan nehéz
meggyőzni magunkat és egymást, hogy egy sátorhely tulajdonképpen elég
nekünk, pontosabban a cuccainknak. Hiszen ott vannak a kereskedelmi
expedíciók nagy sátrai, puha polifoammal, tágas belső térrel... és
ráadásul egytől-egyig üresek!
Így is lett, bevackoltuk magunkat a szokásos párokban és berendezkedtünk
az éjszakára, ekkorra már rendesen átfagytunk és kimerültünk. Ittunk még
egy adag meleg teát és próbáltunk aludni. Nekem a lábfázás miatt nem
nagyon ment... (Pedig nem vagyok egy fázós fajta.) ...Zsolt saját
bevallása szerint jól aludt, bár én másképp érzékeltem.
Legközelebb már jobb lesz, bár összességében így sem volt rossz. Nem fájt
a fejünk, nem kavargott a gyomrunk, nem voltunk hegyibetegek, stb.
Akik türelmesek (és figyelmesek) voltak, megkapják jutalmukat és
megtudhatják, hogy mire is való az almaszirom.

5-én reggel(i)re Zsolt megfőzte szépen a teljes adagot és nagyon jó,
kompót hatású készítményt varázsolt belőle. Ízre és állagra nagyon
kellemes volt, vetekedett a Gerda ajánlásával készült bébipapival. 7100
méteren már a vízet is képes kihányni az ember, ahhoz képest jót
falatoztunk...
Indulás előtt még alakítottunk kicsit a (saját) sátorhelyen és próbáltuk
lefixálni, hogy ne vigye el a vihar. Ebben leginkább Mécs Laci
jeleskedett, a többiek inkább a fixkötelek felé kacsintgattak. Vágytunk az
oxigéndúsabb levegőre és a mozgás nyújtotta felmelegedésre. A falon
villámgyorsan leereszkedtünk, a jól bevált serpa módszerrel száguldoztunk
el az értetlenkedő "hegymászók" mellett. 20-40 perc alatt tettük meg a
felfelé 2-4 órás utat.
A fal aljában találkoztunk amerikai, síelős barátainkkal, akik várták a
napfényt, hogy melegben mehessenek a falon fölfelé. Hiába bíztattam őket,
hogy hidegben sokkal jobb (és könnyebb). Jamie már kétszer lesíelt a
Lhotse-falon, ami jó viszonyok között megoldható, de mindenképpen őrült
mutatvány. Alpesi körülmények között mi is megtennénk, de 7000-8000 méter
magasságban eddig kb. 10 ember vállalkozott rá...

Közben a hegy elkezdte szedni az áldozatait, ahogy a társaságok nagyobb
magasságokba és veszélyesebb helyekre érnek. Tudomásunk szerint egy
haláleset, egy lábtörés és egy vakulás (fél szemre) az eddigi mérleg.

Visszatérve a táborba komoly probléma fogadott bennünket. Az egyik
összekötőtisztnek revelációja támadt és ráeszmélt, hogy nem loboghat csak
úgy nemzetiszínű zászlónk egy póznán, önmagában. Kell, hogy vele azonos
póznán lobogjon egy nepáli zászló is, ha egy mód van rá, a mienk felett.
Mi nem vettük olyan komolyan ezt a problémát és így a fenyegetést sem.
Mivel csak üzentek, jeleztük, hogy egy személyes megjelenést
méltányolnánk. Magyarul, ha akarnak valamit, jöjjenek ide és ne
üzengessenek a szakácson keresztül. Egyedül Radzs kezelte a helyén (nepáli
helyén) az ügyet és kérte, hogy amíg nem jön meg a nepáli zászlóval, addig
vegyük le a sajátot is. Mikor jeleztük, hogy szó sincs róla, más
sporteseményen is kint vannak a zászlók, ráadásul itt az alaptáborban is,
jobbnak látta, ha távolból intézkedik.
Egyszer csak azt látjuk, hogy kint van a nepáli zászló is, a mienk felett,
ahogy kell. Helikopterrel érkezett Luklából! :) Bizony a zászlók fontos
dolgok...

A tavalyi penészes csülökhöz képest kímélő koszt fogadott bennünket
vacsorára (ebédre), fokhagymaleves és paprikás krumpli (jó zsíros,
kolbászos, szalonnás, stb). Ennyi koleszterint (értsd: zsírt és egyéb
trutyit) én otthon egy év alatt nem eszek meg, csoda, hogy a gyomrom még
nem lázad. A pszichém már kezd egy kicsit. A legjobb fantáziálgatások
amúgy a kajáról mennek. Testületileg, nem csak nekem... (zserbó, pizza,
főzelékek, McDonald's, stb.) A kajálás után pedig a különböző italokról.
Ez főleg a Khumbun és a Hallgatás Völgyében ölt kritikus méreteket.

Egyelőre ennyi, Laci is hozzáférhessen a gépéhez.

Üdv,
Tibi