2011.04.27.

Tibi levele az elmúlt napokról:

Azt hiszem, hogy Tengboche óta nem jelentkeztem. Még Katmanduban vettünk Lajossal egy 3G-s telefonkártyát és egy adaptert, amivel az Ncell telefonhálózaton keresztül tudunk (gyorsan) internetezni. A 3G-s lefedettség azonban elég korlátozott volt útközben is és sajnos a mi alaptáborunkban sem elérhető, ezért egyelőre akadozik az itteni kommunikáció. A másik hátráltató tényező az elektromos áram hiánya volt, helyenként 600 rúpiát, azaz kb. 1700 forintot kértek egy óra töltésért és ha jól emlékszem, kb. kétszer annyi volt az internet használata.

Szóval Tengboche után a trekkingesekkel néhány nap alatt felvonultunk az Everest alaptáborba, erről főleg Gál Laci küldött rendszeres beszámolót, ezért erre nem térnék ki. Az alaptáborban eltöltöttünk egy éjszakát és elindultunk, hogy megmásszuk az Island Peak-et (Imja Tse). A cél az volt, hogy 11 ember (7 trekkinges és 4 hegymászó) feljusson erre a gyönyörű "trekking csúcsra". Azért írtam idézőjelbe, mert nehézségekben messze felül múlta várakozásainkat. Egybehangzó véleményünk, hogy jóval nagyobb teljesítmény, mint a Mont Blanc, Elbrus vagy Kilimanjaro.

Az alaptábor 5100 méteren van, ahová délután érkeztünk meg, felállítottuk a sátrakat és főztünk egy kis levest. Mónival és Ferivel osztoztunk a sátramon, nálunk zöldborsó és rókagomba leves volt a menü. Utána néhány órára lefeküdtünk aludni, hogy éjjel egykor kikászálódjunk a hidegbe és megkezdjük az 5-6 órásnak tervezett mászást. A trekkinges csapaton reggel érződött az izgalom és a hegytől (feladattól) való tartás. Ennek lett a következménye, hogy ketten korán visszafordultak, ketten pedig később, már kondíciós problémák miatt. Egyfajta küldetésemnek éreztem, hogy Mónit és Ferit feljuttassam a csúcsra, de sajnos kudarcba fulladt a próbálkozás. Majd ha hazaérünk, az Alpokban korrigálunk, talán egy Glocknerrel.

4-5 óra menet  után Ferivel 5750 méterig felküzdöttük magunkat, de itt nagyon eltökéltté vált visszafordulás tekintetében. Idáig volt benne egy nagyon kellemetlen Cho Oyu dágványnál is rosszabb és hosszabb terep, volt benne II-II+ sziklamászás sötétben (fejlámpám merülőben volt, tartalék akksit nem vittem, tudtam, hogy telihold fénynél fogunk mászni), a lassú tempó miatt lassan lemaradtunk mindenkitől, ezért az utat is gyakran keresni kellett, néha improvizálni új útvonalat. Ennek extrém módját csinálta egy négyfős skandináv csapat, akik akaratlanul is komoly kunsztokat mutattak be, olyan kitett helyeken, hogy nézni is rossz volt őket. Ezek pszichésen elég megterhelőek tudnak lenni, főleg, ha az embernek nincs ilyen irányú tapasztalata és nem erre készül. Így nem csodálom, hogy Feri is besokallt, pedig szemmel láthatóan bírta volna még erővel.

Miután egyedül maradtam, szaporáztam a lépteimet és kb. egy óra után be is értem a többieket, akik a havas résznél éppen öltözködtek. Előkerültek a beülők, hágóvasak, jégszerszámok… A mellénk rendelt guide vezette a kötélpartit és megkezdtük az utolsó, leglátványosabb részét a mászásnak. Gyönyörű gleccseren haladtunk, hatalmas hasadékok között, enyhén emelkedő terepen, ami 6000 méter környékén nem is tünt annyira enyhének. Aztán következett az út legnehezebb része, egy 160-180 méter magas, 65-70 fokos jégfal. Máig csodálkozunk, hogy nem történt komolyabb baleset a falon. Elképesztő, hogy milyen gyúrószkodás (az erdélyi partizánok kedvéért) ment a falon. 2-4 kötél ment egymás mellett, de egyik sem ért végig a falon, ezen vonszolta felfelé magát 20-30 ember, ki-ki vérmérséklete és állapota szerint. Volt jumározás, jégmászás, kötélmászás, stb… A felfelé és lefelé törekvést nehezítette a hulló tárgyak áradata. Volt ott fej mellett elzúgó hágóvas, ereszkedő nyolcas, hátizsák, kötéltekercs, amit már hullának néztünk, stb… Szóval egyfajta bizarr nyüzsgés volt a jégfalon, amit még érdekesebbé tett a feladat, hogy három trekkinges barátunkat is fel kellett juttatni, akik nagy erőfeszítések árán felküzdötték magukat odáig, de nem volt tapasztalatunk a vertikális közlekedésben.

A végeredmény:

Island Peak - Trekkingesek: 4 - 3 (Janalik Radek, Monostori Aurél, Szárnya István)

Island Peak - Hegymászók: 0 - 4 (Erőss Zsolt, Gál László, Horváth Tibor, Mécs László)

Jutalmunk az lett, hogy díszpáholyból csodálhattuk meg a Lhotse déli falát, amelyik talán a legnagyobb hegymászó feladat és minden himalájai róka eljátszik a gondolattal, hogy egyszer megpróbálja a szinte lehetetlent… Ráadásnak még ott volt a Makalu látványa is, az egyik legnagyobb összefüggő masszívum és Földünk 5. legnagyobb hegye… Szóval akadt látni- és fotóznivaló bőven.

Szerintem beszéljenek helyettem a képek.

A lefelé út hosszú és eseménytelen volt, már nagyon untuk a végére, azt hittük, sosem lesz vége. A táborban kicsit pihentünk, ittunk, majd összepakoltunk és levonultunk Chukung faluba és ott töltöttük az éjszakát. Este még kártyáztunk és ettünk egy jót. Hosszú nap volt, 17 órát meneteltünk, másztunk, pakoltunk és talán 3-4 órát pihentünk, leginkább 5000 méter feletti magasságban.

Másnap külön váltunk a trekkinges csapattól, ami elég nehezen ment, mert jól összeszoktunk, megkedveltük egymást és persze akadtak régebbi ismerősök is a társaságban. Ők Namche és Lukla felé vették az irányt, mi pedig Lobuche és az Everest alaptábort céloztuk meg..

Érdekes volt a hangulatváltozás is, ami bekövetkezett a csapatunkban. Minden kicsit komorabb lett, amit okozhatott a szétválás és a időjárás romlása is, de szerintem leginkább az, hogy előtérbe került A feladat. Eddig vígan trekkingelgettünk, megmásztunk egy hatezrest, jókat ettünk-ittunk, most viszont teljes mellszélességgel a Hegy felé vettük az irányt. Pár nap múlva már a Hallgatás Völgyében ballagunk felfelé, ahol minden egyes szakasz maga a hegymászó történelem. Ki-ki könyvekből vagy személyesen már több-kevesebb ismerettel rendelkezik a helyről, de mindannyian várjuk a személyes találkozást.

Ez a hangulat egészen Lobucheig tartott, ahol az eddigi legviccesebb (szürreálisabb) élményben volt részünk. A múltkori szállásunkon nem volt hely, ezért Laci elindult keresgélni egyik irányba, én a másikba. Laci talált is egy helyet, ahol 3500 rúpia egy szoba, ezalatt Zsolték előtt összeesett és haldoklott valaki magashegyi betegségtől én pedig rábukkantam Nepál legkülönlegesebb fogadójára. Már a bejárat is gyanús volt, de ahogy beléptem, úgy éreztem, hogy a Star Wars egyik kocsmajelenetébe csöppentem. Egy zsúfolt, nagy terem fogadott, minden tekintete rám szegeződött (furcsábbnál furcsább alakok), éppen csak a klarinét aláfestés hiányzott. Szállást nehezen, de sikerült kapni, úgy tűnt, hogy csak a szimpátia alapján. A többiek szerint egy nagyobb csoport elhagyta a helyet és inkább a tizenhétszer drágább szállodát választották. :)

Próbáltam vázolni a helyet és a hangulatot, de a többiek nem értették, amíg be nem léptek a terembe. Utána viszont egy egész estés derűltség, kvázi eufória lett úrrá a csapaton és nagyon jó hangulatban voltunk másnap indulásig. Biztos mindenkinek volt már olyan érzése, hogy körülötte minden és mindenki furcsa (esetleg nem igazi vagy megrendezett az egész jelenet) és csak ő normális. Nekünk ilyen hangulatban telt az este, amit tetézett teherhordónk jelenléte. Nagyon furcsa szerzet a kis hagyma alakú sapkájában, de képes két 30kg-os nagy hordót órákon át cipelni. Mivel csak mi voltunk a "barátai", próbált csapódni hozzánk (beszélgetni nem tudtunk addig sem), kereste a társaságunkat. Aztán szépen, lassan bedolgozta magát, a helyre. Először koszos poharakat gyűjtött, majd edényeket, később pedig már nagy kosárral a hátán forgolódott és persze mindig lecsapott a lepattanókra. (Értsd: megette-itta a maradékokat.)

Na, most befejezem, mert elég régóta vagyok gép előtt és nem ártana némi mozgás is. Lényeg, hogy másnap rohamtempóban (kb. 3 óra) felmentünk az alaptáborba, jókat ettünk-ittunk és este megnéztük a Hamlet egyik nagyon jó feldolgozását. Lajos fejébe vette, hogy kulturális reformot hajt végre a társaságon és idén a Karib-tenger kalózai (aka balatoni rapsic) helyett klasszikusok társaságában töltjük az estéket.

Amúgy most a közösségi sátorban vagyunk, reggeli után és várjuk a 11 órai pudzsát. A többiek a képeinket nézegetik, válogatják, én levelet írok és Creedence-t hallgatunk. Ma mindenki fog valamit írni, képet küldeni, stb., szóval lesz információ áradat… Közben a hegyekről zúgnak a lavinák, jégomlások, érdekes látvány, hatalmas a természet ereje...

Közben vége lett a pudzsa szertartásnak, folytatjuk a levélírást, képválogatást, beszélgetést. Bejött a japán csaj (nevet még nem tudok) serpája (itt sem), aki egy elég tapasztalt serpa, sok érdekességet és adatot közöl velünk, ezekről majd később írok.

Holnap még biztos, hogy nem megyünk felsőbb régióba, tábort építeni. Legkorábban holnapután, legkésőbb azután indulunk. Mivel az Island Peak után elég jó állapotban értünk fel az Everest alaptáborba (5300 m), a cél azonnal a kettes tábor (6400 m) elérése lesz. Ehhez át kell kelni a Khumbu-jégesésen, amire nagyszerű kilátásunk van a táborunkból. Talán lehet azt mondani, hogy a(z expedíciós) hegymászás bölcsőjében vagyunk a jégesés pedig a legismertebb, leglátványosabb, legtöbbet filmezett része a Mt. Everest / Lhoce útnak. Statisztikailag ugyanakkor ez a legveszélyesebb rész, mert kiszámíthatatlan és állandó mozgásban van. Naponta változik, gleccser hasadékok nyílnak, jégtornyok omlanak össze, nincs kétszer egyforma útvonal rajta. Hogy mégis járható legyen, ezért naponta végig járják az úgynevezett "jégesés-doktorok", akiknek az a feladata, hogy járhatóvá tegyék az utat. Ezt általában alumínium létrák beépítésével oldják meg... Később még folytatom...

Egyelőre ennyi, szerintem próbálok még írni a kettes tábor előtt. A műholdas telefonunk két napja nem megy, az alaptáborban kell laptoppal keringőzni, hogy találjunk telefonhálózatot…